David Fincher 1999-es filmje, a Harcosok klubja mára már klasszikussá vált, ám mégis érdemes erről a nagyszabású, minden percében kidolgozott alkotásról megemlékezni egy rövid bejegyzés erejéig.

A történetet egyes szám első személyben hallgathatjuk végig egy jól szituált, ám életében megkeseredett, némiképp cinikus világszemléletű, középkorú férfi szájából (Edward Norton). Jacknek szólítja magát. Önmaga megértéséért, a közösségbe tartozás érzéséért és életválságából való kilábalás érdekében csoportterápiákat kezd látogatni. Sorsa azonban akkor vesz 180 fokos fordulatot, amikor üzleti útról hazafelé tartva megismerkedik egy furcsa idegennel – Tyler Durdennel (Brad Pitt). Hazaérvén szívvel-lélekkel berendezett lakását szándékos robbantás eredményképpen romokban találja, így végső kétségbeesésében felhívja a férfit. Barátságuk sajátos útvonalat követ – a mindennapi élet stresszének feloldására új módszert találnak ki: a mélypontot keresik. Ezt pedig a végletekig tartó bunyózással, harcolással, egymás péppé verésével érik el. Ám az időközben kibővült Harcosok Klubja néven futó „extrém szakkör” hamarosan kimutatja a foga fehérjét: méghozzá a pusztításban és a személyiségtorzulásban. A csattanót természetesen nem lövöm le, de annyit elárulok – filmélményeim egyik legfrappánsabbika volt a Harcosok klubjának zárlata!

A történet finoman adagolt, pont annyit enged meglátni a közönség számára, hogy érezzük, az alkotó vezetésére vagyunk bízva a félhomályban. Ez pontosan, szinte már mértanilag kiépített koncepcióra utal, a forgatókönyv messzemenőkig zseniális. A sajátos, szubjektív narráció több kiaknázható lehetőséget is felkínál az alkotónak, és szerencsére Fincher él is ezekkel. Az elbeszélésmód egyrészt a történetet is személyessé teszi, nézőként sokkal könnyebben azonosulunk a főszereplővel, másrészt film noiros műfajbeidézéssel és mélylélektani irányultsággal kecsegtet: a Harcosok klubja sokrétűen és szerteágazóan vizsgálja a modern világban elveszett személyiség torzulását, az erőszak és brutalitás működését az emberi elmében, illetve a pszichikai és fizikai határok feszegetését.

Emellett erőteljes a szektaként működő, földalatti klub alig távolságtartó vizsgálata, az emberi nem közösségbe tartozási igénye/vágya (akár az egyénisége árán is), és hogy ebben milyen szerepe van egy karakteres vezéregyéniségnek. Elég egy eszme és egy vezető, és máris egy mindenre elszánt terrorszervezet alakulhat ki? Meddig mehet az ember, hogy beteljesítse azt, amiben hisz? Az egyre erőszakosabb és sürgetőbb kérdésfelvetés szinte behálózza a nézőt – és az elején oly’ erős azonosulás hamvaiba hull. Távolságtartás és szenvtelen elítélés lesz úrrá rajtunk.

A kérdésfelvetéssel párhuzamosan erősödik a képi világ megformáltsága. Egyre inkább előtérbe kerül a brutalitás: bordák repednek, arccsontok törnek, vér fröccsen minden percben. Az eleinte durva csínyeknek elkönyvelt cselekedetek a film végére erőszakos és provokatív terrorakciókká fajulnak. Mert nincsenek határok, ha az elborult elme irányít. Egyébként a film formanyelve minden ízében profi. Valami folyton robban vagy pisztoly dördül, ököl csapódik egy véres arcba. Az önreflexív filmalkotói humorról nem is beszélve (mint a történethez kapcsolható nemi szervek provokatív, pár képkockás bevágása)! Akciódús, jól megkomponált felvételeket láthatunk, kidolgozott hangaláfestéssel (nem véletlen, hogy a film legjobbhangvágás-jelölést kapott a 2000-es Oscaron) – a néző egy percig sem unatkozik.

Ehhez a színészi játék is nagyban hozzájárul: Brad Pitt hihetetlen átalakulást nyújt a megzabolázhatatlanul öntörvényű, szabad Tylerből eszelős terroristavezérként; Edward Norton hitelesen alakítja az önmagát kereső, de a világban elvesző, torzult embert; Helena Bonham Carter pedig kiváló karakterszínészként hozza a már megszokott színvonalat.

Nem mondom, hogy a kedvenc filmem a Harcosok klubja. Brutalitásával és durva tematikájával, de az ezt ellensúlyozó filmes profizmussal bennem ellentétes érzelmeket váltott ki – tiszta tetszést aligha. Fincher célja viszont valószínűleg ez is – pont ettől olyan zseniális a stílusa. Mindenkinek látnia kell! Lehetséges is, mert május 4-én (vasárnap) 21:00-tól játssza az RTL+ csatorna.

9/10

PanAma