A politikai viadalok mozgóképes bemutatásának jelenleg elég népszerű műfaji kerete a thriller, gondoljunk csak Clooney A hatalom árnyékában-jára (The Ides of March, 2011) vagy Polanski Szellemírójára (The Ghost Writer, 2010). Roberto Andò viszont más zsánerhez nyúlt, és nem fogta vissza keserédes humorát, mikor tulajdon országának politikai viszonyait, és ezen keresztül a választópolgárok állásfoglalását tűzte céltáblára a Viva la libertà – Éljen a szabadság! (Viva la libertà, 2013) c. filmjében. A szatírába hajló olasz vígjáték írója és rendezője az élesnek ható társadalomkritikát kebelmelengető iróniával, szerethető karakterekkel és egy örök közhely bizonyításával tette élvezhetővé: az őrületet bizony egy hajszál választja el a zsenialitástól!
Enrico Oliveri, az olasz politikai ellenzék oszlopos tagja kénytelen szembenézni a szomorú ténnyel: a párt romokban hever, betartatlan ígéreteik és ködösítő felszólalásaik pedig a választás előtt álló polgárok utolsó bizalommorzsáit is eljátszották. A középkorú politikus a kilátástalan helyzet súlya alatt úgy dönt, hogy meglép a süllyedő hajóról: bejelentés nélkül külföldre utazik. Az ellenzék azonban a politikai válságban nem vallhatja be a pártelnök váratlan eltűnését, ezért az Oliverihez közel álló személyek szűk csoportja kitalál egy kétségbeesett és vakmerő lépést: Enricót az ikertestvérével, Giovannival cserélik ki. A fivér humoros, nyílt és rendkívül művelt, nem csak a párt tagjai, de az olasz választók is pillanatok alatt a szívükbe zárják. A bökkenő csak ennyi: Giovanni nehezen beszámítható, hiszen most szabadult az elmegyógyintézetből, és félő, hogy az ellenzéket sikerre vivő álpolitikus helyett bármikor felbukkanhat az igazi.
Az Éljen a szabadság! tanulsága igen egyszerűen megragadható: nagy válságok esetén néha csak egy radikálisan más hozzáállás – jelen esetünkben az ikertestvér jellemében lappangó őrület – viheti előre az ügyeket. Ezt a politika–média–társadalom hármasára felfűzve persze a film igencsak kritikusan szemléli, hiszen szembeszökően ironikus hangvételű az a jelenet, amikor szóképekben beszélő és a filozófiai magasságokba törő, kissé bugyután vigyorgó Giovanni sajtótájékoztatója után az újság „Soha még ilyen tiszta szavak!” címmel hozza le a hírt. Az emberek pedig reményre vágyó birkákként követik a jámbor messiást. De Roberto Andò szerencsére felismeri, hogy a maró és kritikus gúnynak ez esetben nincs helye – humoros jóváhagyással és széles olasz gesztusokkal mutatja be az állandóan bolondos helyzeteket kreáló ál-Enrico diadalmenetét (külön kiemelendő a köztársasági elnökkel folytatott földgolyóbújócska vagy az a jelenet, mikor a koalícióra lépés megtárgyalásánál Giovanni egyszerűen feláll, és Verdit dúdolva kislattyog a teremből).
További érdekesség a művészeti – kiemelten filmes – intertextusok és játékok alkalmazása. Enrico a filmkészítői mesterségbe menekül a politika súlya elől: Franciaországban egy forgatáson kezd dolgozni, volt szerelme oldalán, akivel anno Cannes-ban (!) ismerkedett meg, és akinek férje jelenleg a kor egyik legismertebb (fiktív) rendezője. Sőt, az Éljen a szabadság!-ban egy rövid videorészlet erejéig maga a legnagyobb olasz filmes mester, Federico Fellini is felszólal. Giovanni oldalán inkább az irodalmi és komolyzenei háttér jelenik meg: a már említett Verdi mellett többek között Brecht vagy Shakespeare is felidéződik.
De az Éljen a szabadság! valódi sava-borsa a szerethetőre formált karakterek megtámogatása a jó színészi játékokkal. Külön kiemelendő az ikerpárt alakító Toni Servillo, aki apró arcrezdülésekkel vagy akár a szeme játékával is jelzi a két személyiség közti különbséget, melyet hol a pozitív gondolkodású bolondság, hol a gondterhelt önkeresés motivál. A film talán legzseniálisabb jelenete ebből a szempontból a félig nyitott befejezést nyújtó utolsó snitt: a komoly Enrico arca formálódik a széles mosolyú Giovanniéba. Így bennünk marad a kérdés: most vajon egy bolond fogja vezetni az országot?
7/10
PanAma
