Matthew Quicknek, aki a Napos oldal (Silver Linings Playbook, 2012) forrásművét írta, jelenleg öt regénye áll megfilmesítés előtt Hollywoodban. Mindez úgy, hogy az ötből kettő még meg sem jelent papíron. Persze nem ő az egyetlen sikeres regényíró Amerikában, akinek talicskaszám viszik filmre a műveit szinte olvasás nélkül. Egy másik ilyen felkapott szerző Nicholas Sparks, aki 1996 óta ír, de már kilenc regényét adaptálta az álomgyár, és további kettő vár megjelenésre előtt. A legújabb Sparks-film épp most került világszerte a mozikba, így Magyarországon is: ez a Vissza hozzád (The Best of Me, 2014).
A történet egy egykori gimis szerelmespárról szól, akik húsz év elteltével, egy közös ismerős halálakor újra találkoznak. Természetesen az érzelmek ismét fellángolnak közöttük, a probléma csak az, hogy a nő azóta férjhez ment, ráadásul gyereke is van. A két szálon futó cselekmény párhuzamosan mutatja be a múltat (hogy jöttek össze, majd mentek szét), valamint az erre reflektáló jelent, amelynek a főkonfliktusa a múlt feldolgozása.
Ahogy azt már a korábbi Sparks-adaptációknál megszokhattuk, ezt a filmet se visszafogott, hiperrealista, „intellektuális romantika” jellemzi (lásd erre példaként Linklater Mielőtt-trilógiáját). Ehelyett egyfajta túlszentimentalizált, melodramatikus, tündérmesei fogalmazásmód és történetvezetés uralkodik, ahol felértékelődnek az olyan kifejezések, mint a sors vagy a végzet. Persze, hogy ezt a könnybe áztatott stílust kinek mennyire sikerül lenyelnie, személye válogatja. Az író eddigi szerelmi melodrámái bár általában pozitív fogadtatásban részesültek a közönségnél, a kritikusoknál rendre kiverték a biztosítékot.
Még a 8,0-ás IMDb-értékeléssel rendelkező, legjobban sikerültnek tartott Szerelmünk lapjai (The Notebook, 2004) is megosztó mű 44%-os Rotten Tomatoes-pontjával a top kritikusok közt. Érdekes azt is megfigyelni, hogy az említett alkotás 0,6-del magasabb átlagértékelést kapott nőktől, ez a „véleményszakadék” pedig még nagyobb Az utolsó dal (The Last Song, 2010) esetében, ahol eléri az 1,3-et. A Vissza hozzádnál bár még nem lehet konkluzív statisztikáról beszélni (eddig kevesebb, mint 500 szavazat érkezett), de jelenleg 2,6 ponttal gondolják rosszabbnak az alkotást férfiak, mint nők.
Anélkül, hogy belemennénk bármilyen genderpszichológiai elemzésbe, elmondhatjuk, hogy alapvetően jobban kedvelik az ilyen történeteket a hölgyek. Látszólag ez arra is magyarázatot ad, hogy miért ilyen alacsony a top kritikusok értékelése a Szerelmünk lapjai kapcsán: a Rotten Tomatoeson számontartott negyven írás mintegy 67,5%-át jegyzik férfiak. Ám ez a hipotézis hamar megdől, ha közelebbről megvizsgáljuk ezeket, ebben az esetben ugyanis kiderül, hogy a női kritikusok mindössze egyharmada nyilatkozik pozitívan a filmről, ami lényegesen kevesebb, mint az ellenkező nemnél.
Bár érdekesek ezek a statisztikák, nem visznek közelebb a Vissza hozzád megítéléséhez, és a már említett jelzők (szentimentális, melodramatikus, tündérmesei) sem alapvetően értékítéletet közvetítenek, egyszerűen stilisztikai és műfaji kategóriákba helyezik a filmet. Persze sok embert már ezek a címkék is elijeszthetnek, mások pedig akár felkaphatják a fejüket (főleg a korábbi Sparks-adaptációk szerelmesei), de az alkotás jólsikerültsége nem ezeken a jelzőkön fog megdőlni. Ami sokkal zavaróbb a Vissza hozzád kapcsán, az a műfaji klisék halmozása és a kiszámítható történet. Bár pont ezért kilométerekkel előbb fel lehet készülni a szappanos végfordulatra, még így is nehéz lenyelni annak esetlenségét.
Ha pedig a cselekmény kibontakozása nem elég elrettentő, az értelmetlen szereplőválogatás továbbráncolhatja a nézők szemöldökét. Az egyik ilyen, hogy a főhőst fiatal korában játszó Luke Bracey sehogy sem hasonlít húsz évvel későbbi énjét megformáló James Marsdenre, de a halála miatt leváltott Paul Walkerre se igazán (bár lehet, hogy csak a Sráckor (Boyhood, 2014) tehet megnövekedett elvárásainkról). Az sem volt szerencsés, hogy a gonosz, gyermekét terrorizáló apa szerepére a Will Ferrell-hasonmás Sean Bridgerst választották, aki nem elég, hogy pont ezért komikusnak tűnik és komolyan vehetetlen, az is hihetetlen tőle, hogy elpáholja kigyúrt, Adonisz-testű fiát (márpedig az ilyen régimódi romantikus történetek csak akkor működnek, ha a főhősök élő Ken és Barbie babák).
A Vissza hozzádról elmondható, hogy vetekszik a legrosszabb Nicholas Sparks-adaptáció címéért. Michael Hoffman rendező filmje a szó legrosszabb értelmében régimódi és poros. Amiben mégis sikerrel jár, hogy minden néző számára határozottan könnyfakasztó élményt nyújt. A film még azokat is megríkatja, akik nem tudják beleélni magukat Sparks melodrámai világába, jóllehet ők kínjukban fognak könnyezni a történet bugyutaságán. A Vissza hozzád ugyanis szívszorítóan pocsék alkotás.
