Ridley Scott, aki a '80-as évek elején robbant be a köztudatba A nyolcadik utas: a Halál (Alien, 1979), valamint a Szárnyas fejvadász (Blade Runner, 1982) című művekkel, legújabb alkotásában az Ószövetséghez nyúlt ihletésnek. A témaválasztás nem újszerű nála. Filmográfiájában több, múltat feldolgozó darabot is lelni (elég csak a Gladiátorra [Gladiator, 2000] gondolnunk), de a vallásosságot tematizáló történetektől sem ódzkodik (Mennyei Királyság [Kingdom of Heaven, 2005]). Új filmjében, az Exodus: Istenek és királyokban (Exodus: Gods and Kings, 2014) megpróbálta egyaránt kielégíteni a hívő és a nem vallásos közönséget. Helyette azonban istenábrázolásával inkább mindkét csoportot magára haragítja.
Az időszámításunk előtt játszódó történetben a felnőtt Mózessel (Christian Bale) találkozunk, akit fogadott fiaként szeret a fáraó, a trónörökös Ramszesz (Joel Edgerton) pedig testvéreként. Ám Ramszesz hatalomra kerülésével és a politikai machinációknak köszönhetően Mózes tábornoki pozíciójából nagyon gyorsan száműzött kecskepásztorként találja magát. Amikor egy esős napon azonban Mózest fejbe vágja egy kő, hirtelen meglátja Istent, akinek hatására úgy dönt, kiszabadítja népét a rabszolgasorsból.
A film több helyütt implikálja, hogy Mózes végig csak hallucinál, ami indokot adhat a fura istenábrázolásra (nem szeretném lelőni a poént, de el kell, hogy mondjam, még engem is kiakasztott a megjelenített Isten, pedig egyáltalán nem vagyok vallásos.) Igazából ez az istenalak igazán megérdemelt volna egy nagy taslit és sokszor úgy tűnt Mózes is ezt gondolja. Azt hiszem, még Ridley Scott is érezte, hogy nincs rendben ez a dolog, ugyanis a film egy milliszekundumában – mikor már vagy ötvenedszerre látjuk – Mózes megemlíti, hogy az, akivel beszélget, nem a mindenható, hanem csak a követe. De ez olyan jelentéktelen pillanat, hogy a kicsit kókadt néző észre sem veszi. És eddigre a néző már igen fáradt lesz, mert a film rendkívül hosszú.
A karakterek egyébként jól indulnak, izgalmasnak tűnnek az elején. De egy idő után Mózesen kívül, az összes önmaga karikatúrájába fordul át, főleg Joel Edgerton Ramszesze. Fontos megjegyzem, hogy Christian Bale túl szép Mózesnek, egyszerűen nem illik bele sem az egyiptomi udvarba, sem a rabszolgák szedett-vetett tömegébe. Továbbá a többi karakternek egyáltalán nincs mélysége, laposak és sokszor csak néznek, ami akár jó dolog is lehet, ugyanis a szereplők közti dialógusokat jobb, ha említésre sem méltatjuk.
A következő lényeges pont a filmben a csapások, amelyek teljesen meg vannak racionálisan indokolva. Olyan szinten, hogy amikor a fáraónak magyarázza a tanácsos, hogy mi miért történik, egyszerűen felröhögtem. Mintha a film szégyellné önmagát. De kérem, miért csinálunk vallásos témájú alkotást, ha megpróbáljuk kimagyarázni a vallás misztikumát? És ez az egyik nagy ellentét a Noé (Noah, 2014) és az Exodus között. A Noé elfogadta a vallásos jellegét, ragaszkodott a leíráshoz és a csodát csodának próbálta ábrázolni. Ezzel ellentétben az Exodus nem fogadja el a csodát, mindenáron meg akarja azt logikusan indokolni.
A látványvilágot megint csak a Noéhoz tudnám hasonlítani. Masszív beállítások, de nem éreztem úgy, hogy a 3D igazán adna hozzá valami többletet. Jó, persze nagyon szép volt a képek mélysége és talán hangsúlyozta a dolog volumenét, de ennyi. Összességében, nem sikerült túlzottan jól ez a film. Egyszerűen nem vonja be a nézőt. És hiába próbált mindenkinek tetszeni, félő, hogy helyette senkinek nem fog.
