A történet ott folytatódik, ahol abbahagytuk. Kiderül, mi lesz Smauggal és Tóvárossal, kikből fog állni az öt sereg, akik a gigászi csatát vívják, hogyan jut érvényre az erkölcs, a barátság és a bátorság. De persze ez csak azok számára lesz új, akik nem olvasták a Tolkien könyvet. Ami viszont egyaránt érdekes lesz mindenkinek, amire az olvasók képzelete talán ki sem bír terjedni, az a 3D+hang+kompozíció hármasának kombinációja.
Gyönyörűen fényképezett képek sodrásában találhatjuk magunkat (operatőr: Andrew Lesnie), amelyben jó lenne néha megállni és kiélvezni egy-egy nagyszerűen komponált pillanatot. Nyilván a csatajelenetek tartoznak a fősodorba, amelyek a történetből kifolyólag is izgalommal töltenek meg, de a digitális technikai magas fokú kihasználtsága folytán csak még nagyobb extázist idéznek elő a nézőben (a vezérekhez társított állatok egyszerűen gyönyörű szépek és félelmetesek). A képeket magába ölelő zenétől és a hangeffektektől pedig szabályosan kiráz a hideg. A hobbit: Az öt sereg csatáját (The Hobbit: The Battle of the Five Armies, 2014) kifejezetten ajánlott 3D-ben megnézni, de nem a „kinyúlós” hatások miatt, mert abból sajnos nincs sok, hanem mert ezáltal válik teljessé a látvány, mondhatni: így az igazi. Nélküle egy enyhébben csordogáló áramlatban vennénk részt, mivel maga a cselekményvezetés kiállt még valami plusz dologért. Ezt kapjuk meg a 3D-vel, és ezek alapján gondolom úgy, hogy számomra az első két részt ez az utolsó húzta ki a vízből.
A film végig élvezhető, korántsem olyan feledhető, mint az előző kettő, bár akadnak olyan tényezők, amelyek a kellemes és folyamatos befogadást nehezítik vagy kizökkentik. Nemcsak egy-két poén sikerült kínosra, de kényszeredett arcmozgást váltottak ki olyan logikátlan megoldások is, mint egy nem mindennapi nyílvessző kilövése (a kezdeti megoldás remeknek tűnt, de végül mégis mesés jóváhagyás lett belőle részemről). Antonionisan túlnyújtott jelenetekből sem volt hiány, de legalább addig is élvezhettük a számottevő kránozás egyikét vagy a kiemelkedő látványt (leszámítva egy pár stilisztikailag túlhangsúlyozott képet, például a fénykezelés, amikor Thorin jön ki a bányából). A párbeszédek többsége az egész film folyamán elhanyagolható volt, vagyis inkább annak kellett volna lennie. Nem mindegyik filmbeli diskurzust lehetne azzal megmenteni, hogy szükséges vagy, hogy ennyi giccs azért kell, mivel javarészt erőltetettek és sziruposak voltak, ismét csak kényszer mosolyt eredményeztek az arcokon (azért fontos megemlíteni, hogy mindezek ellenére voltak olyan szituációk és beszólások, amiken valóban lehetett picit nevetni).
A színészek és az epizódszereplők ellenben jól dolgoztak; Cate Blanchett viszont egy ponton olyan maszkot kapott, amire rossz volt ránézni, annyira idegennek hatott még az egész trilógia közegében is. Hobbitunk szerepe ingadozó volt: mikor már azt gondoltuk, hogy jogtalan a címszerep, akkor fel-feltűnt, viszont minden egyes feltűnést egy háttérbeszorulás követett. A csaták filmjében úgy érezhettük magunkat, mint Bilbó: tulajdonképpen, mit is keresünk mi itt, de ennek ellenére milyen jó, hogy itt vagyunk. Persze végül felülírta ezt az ellentmondásos érzést, hiszen a tolmács, a békítő és a problémamegoldó szerepét remekül betöltötte.
Még aki az első két filmet nem is fogja minden évben újranézni (mert nem okozott számára olyan mértékű élményt, mint amilyet a Gyűrűk Ura-részek), és csak a teljesség igénye miatt nézné meg a zárlatot, ne csak ezért tegye! A hármak filmje (a trilógia harmadik része 3D-ben) kifejezetten jóra sikeredett, méltón zárja le Bilbó kalandjait.
December 18-án 00:01-kor premier a mozikban!
