Facebook-oldalunk

Kedvelj minket a Facebookon is! A cikkek mellett rövidebb híreinket és játékainkat is ott osztjuk meg, illetve filmes idézeteket, képeket is találhatsz!

Bloglovin'

Rovataink

">

Heti mozibemutatók

  • Mia Hansen-Love: Éden
  • John Edginton: Genesis: A siker útja
  • Simon Curtis: Hölgy aranyban
  • George Miller: Mad Max – A harag útja
  • Gillian Greene: Rekviem egy macskáért
  • Elizabeth Banks: Tökéletes hang 2.
  • Martin Provost: Violette

 

tovább »

Támogatónk

galaktika.jpg

All that jazz! – Dancing on the Edge

2015. május 29. 11:15 Kiss Dalma

London, 1930-as évek és jazz. Ez a három varázsszó elég lehet arra, hogy elkezdjük nézni a BBC 2013-as Dancing on the Edge című sorozatát. A 6 részes szériát Stephen Poliakoff neve fémjelzi, aki a 2003-as The Lost Prince készítése közben döntötte el, hogy feldolgozza a '30-as évek Londonjában virágzó fekete jazz kultúrát. Az Amerikából érkező irányzat nemcsak a brit főváros fiatal arisztokrata rétegét hódította meg, hanem a királyi család ifjú tagjait is.

A fiktív történet főszereplője a The Louis Lester Band, melynek alapítóját az Oscar-díjra jelölt Chiwetel Ejiofor játssza. A banda híre a londoni székhelyű zenei magazin, a Music Express hasábjain terjed el, és állandó fellépői lesznek az Imperial Hotelnek, ahol kezdetben igencsak megbotránkoznak az emberek a zenekar stílusán. A The Louis Lester Band karrierjét elindító újságíró, Stanley Mitchell (Matthew Goode) mindent megtesz azért, hogy a banda minél nagyobb tömegeket érjen el, ezzel felrázva London alvó népét. Stanley ehhez előkelő barátait is segítségül hívja, melynek eredményeképpen a hercegi testvérpár, György és Eduárd egyaránt a zenekar rajongóivá válnak. És mint tudjuk, ami a királyi család valamely tagjának tetszik, az mindenkinek tetszik – akkoriban legalábbis ez volt a módi.

dancing-on-the-edge-05_v_21jan13_b.jpg

A Dancing on the Edge azonban nem csak arról szól, hogy egy feketékből álló jazz formáció hogyan tör ki az eldugott klubokból és lesz a londoni elit kedvence. Az író pedzegeti a rasszizmus problémáját, hiszen a feketéket Angliában sem kezelték egyenlőként, számos jelenetben kitérnek az őket ért atrocitásokra. Emiatt is jelentős, hogy a banda hírnévre tesz szert, és emberként kezelik őket, sőt, zenészként jómódot teremtenek maguknak. Ezen kívül szerelmi szálak szövik át a sorozatot  jelképesnek mondható az orosz arisztokratalány, Sarah, és Louis kapcsolata. A cselekmény szempontjából azonban ennél is meghatározóbb, amikor a karakterek egy bűnténybe keverednek. Ez talán a széria leggyengébb pontja. A részletek felfedése nélkül legyen annyi elég, hogy amikor a sorozat krimibe próbál átmenni, csúnyán elbukik. Az addig szépen felépített karriertörténet új fordulatot vesz, a zene háttérbe kerül, a szereplők motivációi megkérdőjeleződnek, és irreális történéseknek lehetünk szemtanúi. De még e téves írói megoldás ellenére is a miliő és az angol színészek megmentik a Dancing on the Edge-t a csúfos végtől. Egyszerűen jó nézni a korhű környezetet, hallgatni a fülbemászó jazzt és a jellegzetesen angol, kimért, tökéletesen megszerkesztett párbeszédeket. Ezeknek nincs párja. Külön dicséretet érdemel Angel Coulby, aki ebben a sorozatban mutatta be, hogy énekesnőként is megállja a helyét.


Stephen Poliakoff
igazán hálás lehet a BBC-nek, amiért ezt az alapanyagot képernyőre vihette, csupán az arányokat tévesztette el. Mintha nem bízott volna eléggé abban, hogy egy zenei felemelkedés történet elég lehet a nézőknek. A szükségtelen bűneset mellett betekintést enged a brit Szabadkőművesek titkos szervezetébe, megelőlegezi a második világháború kitörését, és az ezzel kapcsolatos faji gyűlöletet. A tartalmi szempontokon kívül a formát is megvariálta: egy 5+1-es szerkezetet talált ki. Ez csupán annyit jelent, hogy a főszál 5 epizódon keresztül bontakozik ki, az ötödik rész végén kapunk egy lezárást, majd a hatodik részben visszaugrunk az időben, és egy Stanley által készített interjút látunk. A Music Expressbe szánt cikkben Stanley a banda tagjait faggatja arról, milyen sikeresnek lenni. Ez a "ráadás-etűd" alkalmat ad a színészeknek a klasszikus színjátszásra: itt nincsenek látványos jelenetek, csupán jól megírt és előadott dialógok, valamint egymás közötti interakciók. Az ilyen pillanatok feledtetik el velünk a Dancing on the Edge apró szépséghibáit.

A bejegyzés trackback címe:

https://kinoglaz.blog.hu/api/trackback/id/tr67275639

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása