Facebook-oldalunk

Kedvelj minket a Facebookon is! A cikkek mellett rövidebb híreinket és játékainkat is ott osztjuk meg, illetve filmes idézeteket, képeket is találhatsz!

Bloglovin'

Rovataink

">

Heti mozibemutatók

  • Mia Hansen-Love: Éden
  • John Edginton: Genesis: A siker útja
  • Simon Curtis: Hölgy aranyban
  • George Miller: Mad Max – A harag útja
  • Gillian Greene: Rekviem egy macskáért
  • Elizabeth Banks: Tökéletes hang 2.
  • Martin Provost: Violette

 

tovább »

Támogatónk

galaktika.jpg

Kiabáljunk obszcén dolgokat a parkban – 500 nap nyár

2015. június 2. 10:38 matanee

A legtöbben tudjuk, hogy milyen érzés, mikor fellángolásunk, angol szóval élve crush-unk van. Szűk gyomor, rózsaszín köd, állandó égi jelekre várás, hogy valami felsőbb erő feltárja előttünk: ez tényleg a sors akarata, az a bizonyos személy tényleg nekünk van rendelve, vége a várakozásnak és a magányos éjszakáknak. Folyót lehetne rekeszteni a számtalan zenével, könyvvel, TV sorozattal és filmmel, ami ebben a témában készült – ha azonban a filmekre koncentrálunk, észrevehetjük, hogy a legtöbbjük a legbeváltabb sémát követi. Tudjuk, mire számítsunk, olykor már a könyökünkön jön ki a klisés egymásra találás és az elmaradhatatlan happy end. Sok film persze megmutatja a kialakulóban lévő, vagy már kialakult kapcsolat árnyoldalát is, de olyan filmből kevesebb akad, ami kimondottan erre koncentrálna. Az 500 nap nyár (500 Days of Summer, 2009) ilyen.

zooey-deschanel-500-days-of-summer-zooey-deschanel-21079668-1280-534.jpg

A főhősünk, Tom (Joseph Gordon-Levitt) élete nem kimondottan izgalmas. Képeslapokra ír „kreatív” szövegeket, és gyűlöli a munkáját, de túl nagy erőbefektetés lenne azt a szakmát űzni, amiben tényleg tehetséges, és aminek tanult, vagyis az építészetet. A mindennapjai teljesen egysíkúak, egészen addig a pillanatig, amíg meg nem jelenik a színen Summer (Zooey Deschanel), aki egy szempillantás alatt felforgatja Tom életét. Ez egy első látásra szerelem, amivel mind tudunk azonosulni. És hogy miért? Mert annyira élénken felidézi bennünk a zavarba ejtő középiskolai szerelmeket, hogy beleborzongunk a déja vu-be.

Tom a film túlnyomó többségében egy tinédzserként viselkedik, ráadásul abból is az a fajta, akinek az érzései olyan intenzívek és újak, hogy fogalma sincs, mihez kezdjen velük. Például annyira felcsigázza a tény, hogy Summer ugyanazt a zenét szereti, mint ő, hogy ez teljesen elveszi az eszét. A fellángolás kezdeti szakaszában hol odáig meg vissza van a lányért, hol pedig, mikor nem látja jelét, hogy Summer viszonozná a vonzalmát, feszt azt bizonygatja, hogy már teljesen túl van rajta. Persze mi, nézők, és Tom barátai is (Matthew Gray Gubler, Geoffrey Arend) tudjuk, hogy ezzel Tom maximum csak magát veri át, de még magát sem igazán. A sztori non-lineáris voltából fakadóan tökéletesen látjuk váltakozni az érzéseket, a kapcsolat különböző oldalait, és ez nagyon jól tartja életben a kíváncsiságunkat, hogy mégis mi történt, ami miatt ez a kapcsolat 500 nap alatt teljesen romba dőlt.

500-days-of-summer-joseph-961240-1920x801.png

A kezdeti crush-ból viszonylag gyorsan szerelem lesz, de mivel mindent Tom szemszögéből látunk, sosem lehetünk teljesen biztosak benne, hogy ez viszonzott-e. Summer próbálja megőrizni a függetlenségét még a kapcsolaton belül is, és többször is emlékezteti Tomot, hogy nem hosszú távra tervez. A férfit persze ez nem gátolja meg abban, hogy úgy essen bele Summerbe, mint vak ló a szakadékba, de idővel őt is elkezdi zavarni, hogy nem nyilatkozhat anélkül őszintén az érzéseiről, hogy attól kéne félnie, véletlenül elijeszti a lányt. Summer hozzáállása valóban idegesítő lehet a néző számára is, de a film végére belátjuk, hogy senki nem garantálhatja az érzései maradandóságát. Tom lehetetlenre kéri Summert, amikor bizonyosságot vár tőle az érzéseit illetően, így a film tanulsága végül az, hogy a jelen boldogságát kell értékelni, és elengedni azt, ami nem okoz mást, mint boldogtalanságot és feszültséget. Ha pedig ez egy kapcsolat végét jelenti, akkor azt is el kell fogadni.

Amint azt már említettem, a cselekmény egy elég nagy idő intervallumon belül ugrál, de ez véleményem szerint nagyon jó taktika. Gyönyörűen lehet párhuzamot vonni a kapcsolat kezdeti, őszinte, szinte már ártatlan boldogsága, és a végső elkeseredettség, a szakítás gyötrelmei között. Ehhez hozzásegíti a nézőt a vizuális világ, ami folyamatosan tükrözi Tom érzéseit, és sokszor erős utalásokat rejt Tom és Summer kapcsolatát illetően. Másik megemlítendő bónusz a filmzene, ami szerintem tökéletesen lett összeválogatva, és nagyon jó harmóniát teremt a látottak és a hallottak között. Egy ikonikus jelenetben, ami az első együtt töltött éjszakát követi, és ahol megszólal a ’You Make My Dreams’ a Hall & Oates-tól, a néző szinte képtelen megállni, hogy ne vigyorogjon, mikor Tom boldogan lejt végig az utcán, rajzolt kismadárral a kezén. A jelenet szinte paródiát csinál a romantikus filmek klisés jeleneteiből, de nagyon jól tükrözi a valóságot is – elvégre ki ne érezné úgy, hogy még a Nap is neki süt, mikor a kapcsolata végre révbe ért, és úgy tűnik, minden rendben van a világban? Egy nagyon emberi boldogságot és eufóriát mutat be szinte zseniális kreativitással, ami megint csak tükrözi a film erősségét a sztorimesélést illetően.

exp.jpg

A színészi alakítások nem Oscar minőségűek, de tökéletesen megfelelnek az elvárásnak. A két főszereplő a legerősebb, közülük is inkább Joseph Gordon-Levitt, aki olyan meggyőzően alakítja az elkeseredett, egzisztenciális krízisben szenvedő hipstert, hogy öröm nézni. Zooey Deschanel sikeresen árasztja magából azt az elérhetetlenséget, amit megkövetel a karaktere, a mellékszereplők pedig azt hozzák, amit egy ilyen romantikus-vígjátékban egy mellékszereplőnek mutatni kell. Támogatják a főszereplőt, olykor oldják a feszültséget, jótanácsokkal látják el. A másfél órás filmben az akkor még mindössze 12 éves Chloë Grace Moretz karakterének, Rachelnek az egyik korai megszólalása talán a legtanulságosabb: „Csak mert egy helyes csajnak ugyanolyan bizarr szar az ízlése, attól még nem a lelki társad.” Ez pedig szerintem simán lehetne akár a film alcíme is.

Az 500 nap nyár erőssége az, hogy minden klisés eleméből kihozza a legjobbat, valami újat mutat a lehető legkreatívabb eszközöket használva hozzá, és azt az érzést kelti, hogy ez bárkivel megtörténhet a világon. És gyakran meg is történik, így Tommal együtt mi is levonhatjuk a konzekvenciákat, tanulhatunk a hibákból, és ráébredhetünk, hogy a szerelmi csalódás egy átmeneti fájdalom, amit az idő előbb vagy utóbb, de begyógyít. Nemtől függetlenül bárkinek ajánlom ezt az igazán szórakoztató filmet – már csak a zenék miatt is megéri. 

Egy korszak vége – Mad Men

2015. május 31. 10:58 Kiss Dalma

Szmokingot elő, martinit a pohárba, és gyújtsunk rá egy szál cigarettára!

Egy korszak véget ér ("The End of an Era") – ezzel harangozták be a Mad Men (Reklámőrültek) hetedik évadának 2. felvonását, mely április 5-én került adásba és május 17-én zárult le, űrt hagyva maga után a televíziós palettán. Nem hiába, kevés olyan széria akad, ami 7 évadon keresztül színvonalas és minőségi szórakoztatást tud nyújtani a nézőknek. A Mad Men ilyen... volt.

Az AMC 2007. július 19-én tűzte műsorára a sorozatot, melynek szellemi atyja Matthew Weiner. Az író 2000-ben írta meg a pilot epizódot, majd 2002-ben a forgatókönyvet az HBO-nál dolgozó televíziós producer, David Chase is olvasta, és elismerését fejezte ki. Akkoriban Chase A maffiózók (The Sopranos) című sorozatot vitte sikerre, ennek egyik társírója Weiner volt. A Mad Men iránt sem az HBO, sem a Showtime nem mutatott komolyabb érdeklődést, így Weinernek várnia kellett ötlete megvalósítására. Ekkor jött a képbe a saját sorozatra vágyó AMC. A csatorna elnöke, Ed Carroll vállalta a kockázatot, és abban reménykedett, hogy a minőség győz a mennyiség felett. Mint később kiderült, jó lóra fogadott, ugyanis a Mad Men elképesztő kritikai fogadtatásban részesült, és megtalálta közönségét.

madmen21.jpg

Tény és való, hogy a magyarul Reklámőrültek címen futó sorozat nem lehet mindenki ínyére. A '60-as évek Amerikájában, New Yorkban játszódó történet lassú folyású, erős karakterdráma, melynek szereplői a reklámiparból élnek. A cselekmény középpontjában Don Draper (Jon Hamm) áll, aki a semmiből küzdötte fel magát a reklámszakmába. Múltja rejtélyekkel teli, személyisége ebből fakadóan sérült, hiába a gyönyörű feleség és a gyerekek, a szép nőknek nem tud ellenállni. Donon kívül a mellékszereplők szála is kidolgozott, elég csak Peggy Olsonra (Elisabeth Moss) gondolni, aki szürke egérként kezdve a széria végére igazi dívává válik, s mindezt eszének és kreativitásának köszönheti. A férfiak uralta hivatásban elismerésre vágyik  nem mint nő akar kitűnni, hanem mint szövegíró. Don és közte egyfajta mester és tanítvány viszony alakul ki. Talán a legszebb kapcsolat az övék: őszinte barátság, ami kölcsönös tiszteleten alapul. De ugyanígy kiemelhetnénk az iroda titkárnőjét, Joant (Christina Hendricks), aki nem csupán egy dögös vörös. Miközben hímnemű kollégái állandóan a szemeiket meresztik formás idomain, Joan megőrzi tartását és büszkeségét, és okos nő lévén még a ranglétrán is feljebb jut. Tovább lehetne ecsetelni a karaktereket és mindegyik megérne egy külön elemzést, hiszen ezek hús-vér emberek hibákkal és olykor mély, olykor felszínes érzésekkel. Nagy szavaknak tűnhetnek ezek, de nem azok, és a Mad Men ezért lesz rendkívüli. A múltban játszódik, de mégsem megfoghatatlan – a magánéleti és munkahelyi viszonyok ugyanazok, mint ma.

A sorozat másik nagy erénye a történelmi korhűség: az évadok során láthatjuk Nixon kampányát az elnöki posztért, a Holdra szállást, a számítógép megjelenését, és így tovább. Egy történelmi tablót kapunk az amerikai társadalomról – olyan jelenségek és problémák kerülnek felszínre, mint a rasszizmus, a homofóbia, a drogok (LSD), a feminizmus, vagy éppen az alkohol és cigaretta párosa. Ha már dohányzás és alkohol, a Mad Men-ben ez a kettő szintén hangsúlyos: egy pohár ital és egy szál cigi elengedhetetlen kelléke a munkamegbeszélésnek, a munka utáni lazításnak, a partiknak, a családi összejöveteleknek. Itt tényleg mindenki dohányzik, és milyen jól áll nekik! Bár mindkét szokás árt az egészségnek, a sorozatot nézve szinte kedvünk támad rágyújtani, még akkor is, ha alapjáraton nem dohányzunk. Ilyen ez a Mad Men! Stílust teremt, és nosztalgiát ébreszt bennünk a '60-as évek iránt.

image002.jpg

A kivitelezés ugyancsak parádés. A rövid animációs introban egy férfi aktatáskával belép az irodába, majd az széthullik, és a férfi zuhan a semmibe, míg mögötte a felhőkarcolókon különböző reklámanyagok jelennek meg. Ez alatt a David Carbonara által komponált "A Beautiful Mine" című dal hallható. A rendezés szintén igényes és letisztult; a zenehasználat mindig jól eltalált, a kor nagy slágerei csendülnek fel: Etta James, The Beatles, Ella Fitzgerald, Nancy Sinatra, Janis Joplin, csak néhány előadó, akiknek szerzeményei hozzájárultak a Mad Men életérzés megteremtéséhez. A sorozat alkotói a legapróbb részletekig ügyeltek arra, hogy a cselekmény hiteles maradjon, legyen az a fent említett zene, a ruhák, a kocsik, vagy éppen az, hogy mit olvas Don nyaralás közben.


Nem érdemes tovább ragozni: ez egy mestermű. Tud drámai lenni, feszült, morbid, humoros, groteszk, meghitt, emelkedett, sorolhatnánk. Bepillanthatunk egy reklámügynökség működésébe, az ott dolgozók magánéletébe és a '60-as (majd '70-es) évek amerikai társadalmába. A kiváló színészeknek hála az ígéretes koncepció valóra vált, és nézők ezreit hódította meg. Hiányozni fog, ahhoz kétség sem fér. Az egyik emblematikus dallal intünk búcsút a Reklámőrülteknek: "Bye Bye Birdie, I'm gonna miss you so.”

Ultron az új trójai – Bosszúállók: Ultron kora

2015. május 30. 10:23 matanee

A Bosszúállók (Avengers, 2012) után, ami mondhatni minden más filmet kiszorított a reflektorfényből 2012-ben, nem volt titok, hogy csak idő kérdése, mire tapadós ruciba bújt szuperhőseink visszatérnek a mozivászonra. Joss Whedon negyedik nagyjátékfilmje, az Ultron kora (Avengers: Age of Ultron, 2015) címet viselő Bosszúállók-folytatás világszerte rajongók millióit invitálta újra a nézőtérre május elején. Lássuk, hogyan is sikerült a nagy visszatérés.

ageofultrongrouplarge.jpg

Mielőtt azonban belekezdenénk az Ultron megépítésével járó előnyök és hátrányok feszegetésébe, nézzük meg, hány filmet is sikerült a Marvelnek beszorítania a két Bosszúállók közé. Lássuk csak: volt egyszer egy Vasember 3 (Iron Man 3, 2013), egy Thor-folytatás, Sötét világ néven (Thor: The Dark World, 2013), egy, az elődjét alaposan kenterbe verő Amerika Kapitány-folytatás, A tél katonája (Captain America: The Winter Soldier, 2014), valamint a tavalyi nyár kedvence, A galaxis őrzői (Guardians of the Galaxy, 2014). Ezek mellett persze a Marvel a sorozatait sem hanyagolta el: új évadot kapott a S.H.I.E.L.D. ügynökei (Agents of S.H.I.E.L.D.), elindult az Agent Carter, aminek azóta az ABC szintén berendelt egy új szezont, valamint a Netflix jóvoltából megismerhettük Daredevilt. Úgy tűnik, a stúdió gépezete egy percre sem áll le, és tekintve, hogy 2019-ig képben vagyunk a tervezett Marvel projektekkel, biztosak lehetünk benne, hogy nem is fog egyhamar megakadni a szuperhős univerzum terjeszkedése. Sokan azt állítják, hogy pont ez fog csonkítani a filmek népszerűségén, és a Marvel minden egyes új karakterrel a saját sírját ássa, hiszen egyre több szálat kéne összefognia, és a végén már öt órás filmeket kéne forgatni, hogy mindenre jusson idő. Hogy látszik-e ebből valami az Ultron korában? Annyi bizonyos, hogy a jóslat nem teljesen alaptalan.

A Bosszúállók óta elég sok minden változott a kis csapatunk életében. A tél katonájában láthattuk, ahogy a S.H.I.E.L.D. darabjaira hullott, és csak egy kemény mag maradt hátra, akik próbálnak a megmaradt romokkal kezdeni valamit. Az Ultron kora elején hőseink még mindig hajlandóak összejönni a jó ügy érdekében és közösen harcolni a rosszak ellen, azonban Vasember (Robert Downey Jr.) más megoldást keres. A Hulk (Mark Ruffalo) segítségével egy olyan projekten dolgozik, amivel nem lenne szükség többé szuperhősökre ahhoz, hogy a világ folyamatos védettséget élvezzen a gonoszok és betolakodók ellen. A projekt megvalósítása még égetőbbé válik egy kellemetlen találkozó után a Skarlát Boszorkánnyal (Elizabeth Olsen), valamint testvérével, Higanyszállal (Aaron Taylor-Johnson). El is készül Ultron (James Spader), arra azonban senki nem számít, hogy egy világuralomra törő, gyilkos robot születik, aki tele van dühvel és gyűlölettel. Arra meg pláne nem, hogy komplett Föld körüli útra kell menni, hogy sikerüljön valahogy legyőzni.

avengers-age-of-ultron-ultron.png

Azt már most fontos leszögezni, hogy ez a film nem sokban hasonlít a 2012-es nagy testvérére. A Bosszúállók egy felvezetés volt, amolyan bemelegítés, összehangolása az innen-onnan begyűjtött szuperhősöknek. Az Ultron korára már egy összeszokott társaságról beszélhetünk, akik kidolgozott dinamikával rendelkeznek, bíznak egymásban, kiismerték egymást. Ebből kifolyólag sok új poén süthető el, kapcsolatok mélyülhetnek el, sok új információ kerülhet a felszínre. Joss Whedon észrevehetően minden kártyát megpróbált kijátszani. A bravúros poénok már a Bosszúállókból sem hiányoztak, de az Ultron kora még ezt is túlszárnyalja. Sikerül megtartani azonban az egyensúlyt, és a film kellően szórakoztató, mégsem vált át teljes komédiába a majd’ két és fél órás játékidő alatt. Kapcsolatok is mélyülnek el a film során, itt azonban már érezhető némi erőltetettség. Szembetűnő és remekül kihangsúlyozott Thor (Chris Hemsworth) és Amerika Kapitány (Chris Evans) sajátos barátsága és harci dinamikája, azonban a Hulk és Fekete Özvegy (Scarlett Johansson) közötti szerelmi szál teljesen értelmetlen. Semmi nem vezette elő a kettőjük kapcsolatát, nem működik köztük a kémia, így az egész szerelem légből kapottnak és kidolgozatlannak érződik. Arról nem is beszélve, hogy Fekete Özvegy karaktere teljesen megváltozott A tél katonája óta, és egyáltalán nem pozitív irányba. Ezért pedig határozottan jár a mínusz Joss Whedonnak. Ha pedig új információról van szó, csapatépítésre ellátogatunk Sólyomszem (Jeremy Renner) farmjára, ahol találkozunk az íjász egész idáig titkolt családjával. Akik reménykedtek, hogy Sólyomszem és Fekete Özvegy az első részben említett budapesti kiruccanásuk alatt titkosügynökösködés mellett csináltak még ezt-azt, azokat most két irányból is érte a gyomorszájon vágás.

Új karakterekkel is bővült a Marvel paletta a film során. Ultron egy meglepően emberi karakter, ahhoz képest, hogy gyakorlatilag egy számítógépes program, ami robot testet ölt és az interneten terjed. Megörökölte szülőatyja, Tony Stark humorát, a motivációja azonban nem válik teljesen kristálytisztává. Loki (Tom Hiddleston) az emberiséget akarta igába hajtani, Ultron azonban a Földet akarja elpusztítani. Hogy pontosan miért? Valószínűleg azért, mert valamit nagyon félreértett, amikor beütötte Google-be a „béke” és a „háború” szavakat. (Nem viccelek, komolyan a netről szedte össze a tudását, és mind tudjuk, hogy az internet milyen veszélyes hely tud lenni.) A fentebb már említett Skarlát Boszorkány és Higanyszál kezdetben a rossz oldalnak dolgoznak, majd végül teljesen kiábrándulnak a megalomániás Ultronból és lenyűgözi őket Nick Fury (Samuel L. Jackson) parádés belépője a végső ütközet alatt. Hamar át is állnak az Amerika Kapitány vezetése alatt álló csapathoz, ez a könnyed váltás pedig elég furán hat, tekintve az ikrek tragikus háttértörténetét és a gyűlöletüket Tony Stark iránt. Potenciál azonban kétségkívül van bennük, és hogy ezt mennyire sikerült kiaknáznia a filmnek, azt a spoilerek miatt most nem firtatnám. Legyen elég annyi, hogy legalább az egyikük miatt érdemes lesz várni a Bosszúállók következő fellépését. Pláne, hogy csatlakozott a csapathoz Vízió (Paul Bettany) is, akit eddig csak JARVIS néven ismertünk, mint Vasember jobbkezét. Ultron kísérlete, hogy megalkossa a világ legpusztítóbb erejét, enyhén szólva félresikerül, így helyette létrejön Vízió, aki még arra is elég jó és érdemes, hogy Thor kalapácsát megemelje. Ez máris elmond róla valamit. Feltűnik még a filmben a Gyűrűk ura Gollumjaként már jól ismert Andy Serkis, a Sam Wilsont alakító Anthony Mackie vagy a Vasember-filmek Rhodey-ja, Don Cheadle is. Mind kivétel nélkül apró színfoltok a filmben, akik miatt érdemes külön figyelmet szentelni a részleteknek.

vision_thm.jpg

Az Ultron kora messze áll a tökéletes film fogalmától. A színészi alakítások megfelelnek az elvárásnak, hozzák, amit kell, a történet pedig kellően izgalmas és fordulatos, mégis, a Marvelt jól ismerőknek olyan érzése támadhat, mintha kicsit kilógna a sorból. Fel akar érni az előző felvonás sikereihez, de mindig lemarad valahogy. Ez persze nem teszi feltétlenül rosszá, pláne azoknak, akik nagy elvárások nélkül ülnek be a moziba. Akik olyan szórakozásra vágynak, mint az első résznél, azok nem fognak csalódni. Szépséghibái ellenére egy szórakoztató, olykor drámai, mégis akciódús és látványos filmet kaptunk Joss Whedontól, aki habár búcsúzik a Marveltől, a DC-nél tovább folytatja majd a munkát. Hogy a stúdió valóban magát számolja-e fel a sok új karakterrel és a szakadatlan univerzumtágítással, azt egyelőre nehéz biztosan megmondani. Nem tudom, hogy össze lehet-e majd tartani szakadás nélkül ezt a masszív szereplőgárdát. Az azonban tény, hogy ennél csak több újdonság vár ránk a jövőben, és én inkább vagyok izgatott, mint aggodalmas. A kettébontott harmadik rész első fele, az Infinity War I csak 2018-ban kerül a mozikba, de addig is lássuk, mit hoz a Hangya idén júliusban!

All that jazz! – Dancing on the Edge

2015. május 29. 11:15 Kiss Dalma

London, 1930-as évek és jazz. Ez a három varázsszó elég lehet arra, hogy elkezdjük nézni a BBC 2013-as Dancing on the Edge című sorozatát. A 6 részes szériát Stephen Poliakoff neve fémjelzi, aki a 2003-as The Lost Prince készítése közben döntötte el, hogy feldolgozza a '30-as évek Londonjában virágzó fekete jazz kultúrát. Az Amerikából érkező irányzat nemcsak a brit főváros fiatal arisztokrata rétegét hódította meg, hanem a királyi család ifjú tagjait is.

A fiktív történet főszereplője a The Louis Lester Band, melynek alapítóját az Oscar-díjra jelölt Chiwetel Ejiofor játssza. A banda híre a londoni székhelyű zenei magazin, a Music Express hasábjain terjed el, és állandó fellépői lesznek az Imperial Hotelnek, ahol kezdetben igencsak megbotránkoznak az emberek a zenekar stílusán. A The Louis Lester Band karrierjét elindító újságíró, Stanley Mitchell (Matthew Goode) mindent megtesz azért, hogy a banda minél nagyobb tömegeket érjen el, ezzel felrázva London alvó népét. Stanley ehhez előkelő barátait is segítségül hívja, melynek eredményeképpen a hercegi testvérpár, György és Eduárd egyaránt a zenekar rajongóivá válnak. És mint tudjuk, ami a királyi család valamely tagjának tetszik, az mindenkinek tetszik – akkoriban legalábbis ez volt a módi.

dancing-on-the-edge-05_v_21jan13_b.jpg

A Dancing on the Edge azonban nem csak arról szól, hogy egy feketékből álló jazz formáció hogyan tör ki az eldugott klubokból és lesz a londoni elit kedvence. Az író pedzegeti a rasszizmus problémáját, hiszen a feketéket Angliában sem kezelték egyenlőként, számos jelenetben kitérnek az őket ért atrocitásokra. Emiatt is jelentős, hogy a banda hírnévre tesz szert, és emberként kezelik őket, sőt, zenészként jómódot teremtenek maguknak. Ezen kívül szerelmi szálak szövik át a sorozatot  jelképesnek mondható az orosz arisztokratalány, Sarah, és Louis kapcsolata. A cselekmény szempontjából azonban ennél is meghatározóbb, amikor a karakterek egy bűnténybe keverednek. Ez talán a széria leggyengébb pontja. A részletek felfedése nélkül legyen annyi elég, hogy amikor a sorozat krimibe próbál átmenni, csúnyán elbukik. Az addig szépen felépített karriertörténet új fordulatot vesz, a zene háttérbe kerül, a szereplők motivációi megkérdőjeleződnek, és irreális történéseknek lehetünk szemtanúi. De még e téves írói megoldás ellenére is a miliő és az angol színészek megmentik a Dancing on the Edge-t a csúfos végtől. Egyszerűen jó nézni a korhű környezetet, hallgatni a fülbemászó jazzt és a jellegzetesen angol, kimért, tökéletesen megszerkesztett párbeszédeket. Ezeknek nincs párja. Külön dicséretet érdemel Angel Coulby, aki ebben a sorozatban mutatta be, hogy énekesnőként is megállja a helyét.


Stephen Poliakoff
igazán hálás lehet a BBC-nek, amiért ezt az alapanyagot képernyőre vihette, csupán az arányokat tévesztette el. Mintha nem bízott volna eléggé abban, hogy egy zenei felemelkedés történet elég lehet a nézőknek. A szükségtelen bűneset mellett betekintést enged a brit Szabadkőművesek titkos szervezetébe, megelőlegezi a második világháború kitörését, és az ezzel kapcsolatos faji gyűlöletet. A tartalmi szempontokon kívül a formát is megvariálta: egy 5+1-es szerkezetet talált ki. Ez csupán annyit jelent, hogy a főszál 5 epizódon keresztül bontakozik ki, az ötödik rész végén kapunk egy lezárást, majd a hatodik részben visszaugrunk az időben, és egy Stanley által készített interjút látunk. A Music Expressbe szánt cikkben Stanley a banda tagjait faggatja arról, milyen sikeresnek lenni. Ez a "ráadás-etűd" alkalmat ad a színészeknek a klasszikus színjátszásra: itt nincsenek látványos jelenetek, csupán jól megírt és előadott dialógok, valamint egymás közötti interakciók. Az ilyen pillanatok feledtetik el velünk a Dancing on the Edge apró szépséghibáit.

A század legnagyobb románca – W.E.

2015. március 20. 12:09 Kiss Dalma

„Fogalmad sincs, milyen nehéz lehet megélni a század legnagyobb románcát.”

Madonna 2011-es W.E. című filmjében arra vállalkozott, hogy bemutassa Wallis Simpson és Eduárd walesi herceg (VIII. Eduárd király) viharos szerelmét, melyet olyan házasságkötés követett, amely egyben a brit monarchia alkotmányos válságához vezetett. Lévén, hogy az amerikai Wallis férjes asszonyként csavarta el a herceg fejét, a királyi család és a konzervatív gondolkodású kormánytagok egyaránt ellenezték a frigyet. A pár bármerre járt, fotósok hadával kellett szembenéznie, az újságok címlapján állandóan ők voltak a téma. Eduárd egyik hivatalos életrajzírója szerint a herceg „szolgai módon függött az asszonytól”. 1936 januárjában lépett a trónra, házassági szándéka mellől nem állt el, népszerűsége csökkent. Az angol törvények nem tették lehetővé, hogy feleségül vegye azt a nőt, akit szeretett, így 1936 decemberében öccse, a későbbi VI. György javára lemondott a trónról. Élő rádióbeszédében a következő szavakat intézte népéhez: „Lehetetlennek éreztem, hogy ezt a nehéz terhet felelősséggel viseljem és megtegyem kötelességem mint király, ahogy szeretném, annak az asszonynak a segítsége és támogatása nélkül, akit szeretek.” Néhány hónap elteltével az addig elválasztott szerelmesek júniusban fogadtak egymásnak örök hűséget.

w_e.jpg

W.E. azaz Wallis és Eduárd. Ha Madonna csak a fenti történetet vitte volna filmre, már azzal is beértük volna, ám Madonna kibővítette a sztorit egy, a ’90-es évek végén játszódó szállal, mely Wally Winthropról szól, akit mindig is lenyűgözött a hercegi pár legendás románca. Wally New Yorkban él férjével, karrierjét feladta, csak hogy tökéletes feleség váljék belőle, és gyermeket szülhessen. Azonban nem sikerül teherbe esnie, férje megcsalja, egyedüli menedékhelye egy galéria, ahol éppen Wallis Simpson értéktárgyait állítják ki, mielőtt aukcióra kerülne sor. A fiatal lány mindennap ellátogat a múzeumba, és ahogy megérint egy-egy ruhadarabot, ékszert, csészét, úgy elevenedik fel Wallis és Eduárd lebilincselő krónikája. Ahogy egyre több részlet tárul fel Wally előtt, úgy saját életét is átértékeli, Wallis szemein keresztül kezdi el látni a világot. A mozaikdarabkák összerakásában segítségére lesz a galéria egyik biztonsági ellenőre, az orosz menekült, Evgeni. Nem nehéz kitalálni, hogy így születik meg az „új” W.E.

Madonna ügyesen játszik a két idősíkkal; Wally felemeli a kékkel hímzett terítőt, majd azt látjuk, ahogy Wallis elsimítja az asztalon. Az egész játékidő alatt finoman érnek össze múlt és jelen képei. A két világ között nagy a kontraszt, míg a ’30-as évek Európája fényűző, kaotikus, egyik partit követi a másik, addig a jelen New Yorkja visszafogott, fakó. Nem véletlen ez a látványtechnikai megoldás, a többnyire komor Wally vágyik arra az életre, ami Wallisnak megadatott, a mindent elsöprő szerelemre, amely a brit trónnál is többet ért. Persze Wallynak is rá kell jönnie, hogy ez nem egy tündérmese. A század románcát megannyi fájdalom és megaláztatás kísérte. A hercegi párt száműzték Angliából, Eduárd hasznavehetetlennek érezte magát, Wallistól várta a vigaszt, aki börtönként élte meg házasságát. Wallis távol élő nénikéjének írt leveleiben vetette papírra érzéseit: „Fogalmad sincs, milyen nehéz lehet megélni a század legnagyobb románcát.”

we-leads.jpeg

A film nagy erénye a korhű miliő megteremtése, ebben nagy szerepe van a zenének és a kosztümöknek. A zene a lengyel Abel Korzeniowski érdeme, a lágy dallamok még inkább egy egészbe szövik a két nő történetét. A rendező önmagához hűen belevisz egy kis csibészséget a zenehasználatba, az egyik 1936-ban játszódó önfeledt partijelenet alatt a Sex Pistols Pretty Vacant című száma csendül fel. A kosztümöket szintén ki kell emelni, a jelmeztervező Arianne Phillipst megérdemelten jelölték Oscar-díjra. Wallis Simpson kora stílusikonja volt, olyan divatcégek ruháit viselte, mint a Givenchy, a Schiaparelli, a Dior vagy a Mainbocher. Ezek a ruhaköltemények tökéletes másukban köszönnek vissza a vászonról.

Végezetül nem hagyhatjuk szó nélkül a szereposztást. Andrea Riseborough kelti életre Wallist, akinek sikerül azt az eleganciát és vakmerőséget belevinnie játékába, melytől úgy érezzük, magát Wallis Simpsont látjuk. A herceget a jóképű James D’Arcy eleveníti meg. A két angol színész között működik az a bizonyos kémia, jeleneteik töltik meg a filmet energiával. A modern W.E., vagyis Wally és Evgeni megformálói Abbie Cornish és Oscar Isaac.

A W.E. megtekintése után be kell ismernünk, hogy Madonna alaposan felkészült erre a rendezésre; a forgatókönyv megírásától kezdve az ékszerek kiválasztásán keresztül egészen a betétdal felénekléséig igazán megdolgozott azért, hogy komolyan vegyük őt mint rendező. Szóval tegyük félre az előítéleteket (ha vannak), és adjuk át magunkat ennek a történetnek, ugyanis ez egy jó film.

Ella helyett inkább Elsa – Hamupipőke

2015. március 19. 12:08 RDorka

A Disney legújabb filmje az élőszereplős Hamupipőke (Cinderella, 2015) sajnos közel sem hozza a Jégvarázs (Frozen, 2013) által felállított mércét. Elsa és Anna személyében rendkívül erős, sokak szerint már-már feminista karaktereket ismerhettünk meg, ezzel szemben Ella, vagyis Hamupipőke csak szép, kedves és sír, így jutalmul megmenti a herceg, és hercegnő lesz. Nem is értem, miért a Frozen Fever (2015) című Jégvarázs kisfilmmel párosították. (Na jó, mégis tudom… Ezzel akarták biztosítani, hogy a Hamupipőke is „box office hit” legyen…)

986df44768d27621337bb8ba2c3be08bba57ccd0.jpg

Szóval először beszéljünk erről a kisfilmről, amely rendkívül kellemes meglepetést okozott. Chris Buck és Jennifer Lee által rendezett Frozen Feverben Anna születésnapján találjuk magunkat, ahol Elsa mindent elkövet, hogy a nap tökéletes legyen, ám ezt megnehezíti megfázása, melynek hatására rendkívül aranyos kis hóemberkéket tüsszent. Igazán felüdítő látni az ismert karaktereket hétköznapi köntösben. A történet szépsége meg pont az egyszerűségében rejlik, jól esik nézni, és nem is akarja az ember, hogy véget érjen.

De térjünk is át arra a valamire, amire én tuti nem vinném el a kislányom, vagyis a Hamupipőkére. Keneth Branaghra jellemző, hogy inkább nehezebb témákból – pl. Shakespeare, Mozart – varázsol könnyen emészthető, szórakoztató filmeket. Karrierje során igazán megfigyelhettük, hogy képes bizonyos témákat megújítani, és emiatt főleg most, egy olyan tündérmese kapcsán, mint a Hamupipőke, amely vágyik a felújításra, számítottunk is erre, de csalódnunk kellett. Így a jól ismert, – szinte már – unalmas történetet kaptuk: az optimista, kedves és szép Ella (Lilly James) elveszíti szüleit (Hayley Atwell, Ben Chaplin), de apja a halála előtt még egy mostohát (Cate Blanchett) és annak két lányát (Holliday Grainger, Sophie McShera) hozza a házhoz, akik nagyon hamar a padlásra száműzik Ellát. Ám egy nap az erdőben véletlenül összefut a herceggel (Richard Madden), akiről természetesen nem tudja, hogy ő a herceg. Majd amikor a bálba nem engedik a mostohái a hirtelen feltűnő tündérkeresztanya (Helena Bonham Carter) kisegíti… Felesleges is tovább mondanom, mert mindenki ismeri a történetet, a film meg nem változtat rajta. Ja de, a „hamuból kiszedetem a dolgokat” részeket, úgy ahogy van kihagyták, pedig azok voltak a kedvenceim.

cinderella_glamour_19nov15_pr_b_810x540.jpg

Sajnos Ella karaktere a történetben nagyon passzív szerepet tölt be, de kedves és szép és ez a lényeg, nem? Viszont a színésznőválasztás egy ilyen Hamupipőkére tökéletes. Lilly James megfelelő mértékben bűbájos és egyszerű, és hiába hangoztatja, hogy az számít, ami belül van: hogy legyél kedves és bátor, mégis a herceget a csodás ruhájával és a csillogó dekoltázsával kápráztatja végleg el. Fogadni mernék, hogy ha szakadt ruhában jelent volna meg, a herceg rá se nézett volna. Cate Blanchett mostohája is remek, végre egy gyönyörű nő játssza a gonoszt: ez egy igazán üde, új színt visz abba a kérdéskörbe, hogy miért vett el az apa egy ilyen nőszemélyt. Ám az én nagy kedvencem mégis Helena Bonham Carter tündér keresztanyája: habókos, vicces, és az az arcmimika! Úgy tudom elképzelni, mint aki a tündérképzőben divatlapokat olvasott a tanulás helyett. 

4304_cinderella_2015.jpg

Bár nem tetszik, hogy Hamupipőke gyengécske és passzív karakter lett, de a filmnek több jó pontja is akad: remek ruhák, nagyszerű színészválasztás, kitűnő CGI (az egér-ló átváltozáson nagyon jót kacagtam). Így összességében nézhető film lett azoknak, akik nem várnak nagy narratív újdonságokat. Bár a kisebb gyerekek szinte biztos unni fogják a hosszú bevezető szakaszt és egyébként is egy 1 óra 45 perces filmről van szó, ami a Frozen Fever miatt 1 óra 53 percre nő, és ez a kisebb korosztálynak szerintem még túl hosszú. Ja és nincsenek benne dalok se, amelyek lekötnék őket. Szóval ha választanom kell, nálam még mindig inkább a Jégvarázs a nyerő.

Lehet, hogy meghalunk, de legalább a sminkem jó – A beavatott-sorozat: A lázadó

2015. március 18. 21:41 matanee

Ha könyvadaptációkra gondolunk, azon belül is a fiatal felnőtt közönséget megcélzó filmekre, rögtön olyanok jutnak eszünkbe mint a Twilight-széria (Twilight), Az éhezők viadala (The Hunger Games) vagy a még frissnek számító Az útvesztő (The Maze Runner, 2014). Sokan azt hihették, sőt, talán még hiszik is, hogy Veronica Roth hihetetlen népszerűségnek örvendő könyvsorozata, a Divergent is egy Az éhezők viadala méretű szenzáció lesz, amint mozivászonra viszik, és az első rész után talán még volt is rá esély. A második rész után? Nem gondolnám.

03.png

Március 19-én kezdik el vetíteni hazánkban is A beavatott-sorozat: A lázadót (The Divergent Series: Insurgent, 2015), amely A beavatott (Divergent, 2014) után mindössze öt nappal veszi fel az eseményszálat. Pontosan ott vagyunk, ahol egy évvel ezelőtt abbahagytuk: a gonoszok még mindig ugyanúgy genyóznak, mint eddig, és meglepő egyszerűséggel hitetik el valamennyi csoporttal, hogy Jeanine (Kate Winslet) értelmetlen öldöklését valójában a lázadók vitték véghez. Négy menekülésben lévő „lázadónk”, Tris (Shailene Woodley), Négyes (Theo James), Caleb (Ansel Elgort) és Peter (Miles Teller) a két órás film alatt ide-oda rohangálnak a csoportok között, amíg végül csak Tris és Négyes maradnak, ketten a világ ellen. Tris mindenáron meg akarja találni a módját, hogy megölhesse Jeanine-t, de újra és újra szembesül vele, hogy ez nem lesz annyira egyszerű, mint azt hitte. Jeanine eközben szeretne kinyitni egy titokzatos dobozt, amelyben arra számít, hogy megtalálja a világ leigázásának receptjét, a dobozt azonban csak egy elfajzott tudja kinyitni, így hamar elkezdi a begyűjtésüket – persze idővel ő is rájön, hogy csak Tris képes kinyitni a dobozt, elvégre ő a legkülönlegesebb elfajzott, mert ha nem így lenne, akkor még annyira sem lenne érdekes a film, mint amennyire most az.

Szóval mi az, amit biztosan látni fogunk A lázadóban? Sírás, gerinctelen árulás, egymást hátba döfködés, verekedés és agresszió, alvás, sírás, Kate Winslet gonoszul néz, Tris szomorúan néz, még több sírás, még több árulás, Négyes ment meg mindenkit, szimulációk, sírás… És nagyjából ennyi. Barátból ellenség lesz, senki nem azt csinálja, amit mondanak neki, és akinek eddig volt bármennyi morálja is az első filmben, az most abszolút megszűnik létezni. Trist megkeserítette a szülei halála, magát okolja mindenért, és ezért az elején még sajnáljuk is úgy nagyjából húsz percig. Utána már hihetetlenül idegesítővé és repetitívvé válik az örökös bosszúvágy, hogy ő márpedig mindenféleképpen meg fogja ölni Jeanine-t, ha törik, ha szakad. Négyes másból sem áll, mint hogy megpróbálja lebeszélni, és folyamatosan elárasztja Trist a szerelmével, amire Tris szomorú pillantásokkal, bambulással, hülye kérdésekkel és igen gyakran sírással reagál, ettől pedig sokszor úgy forgott már a szemem, hogy attól féltem, kiesik a helyéről. Négyes komoly, zárkózott aurája teljesen eltűnt, ő lett a klasszikus értelemben vett hősszerelmes, aki képes lenne feláldozni a világot annak egész lakosságával azért a lányért, akit szeret. A mellékszereplőknek most sem jut annyi kidolgozottság, mint amennyit a képernyőn eltöltött idejük megkövetelne, és akiket ebben a részben látunk először, azok talán még idegesítőbbek, mint az eddigi bagázs. Még mindig nem értem teljesen, hogy Jeanine-nak mitől van ez a hatalmas megalomániája, és hogy hogyan tud ennyi gonoszságot véghez vinni mindenki orra előtt, de ezt lehet azok jobban tudják, akik ismerik a könyvet. Mindenesetre egy elég egydimenziós antagonista, és nem tudom, hogy miért nem lehetett megölni az első rész végén, amikor ott volt rá a lehetőség.

01.png

A karakterek hihetetlen sekélyessége és a sztori semmilyen volta ellenére pozitívum, hogy nem unatkozunk a film közben. Igen, egy-két jelenet annyira klisés és irritáló, hogy szívesen a kezembe temettem volna az arcom, ha nem féltem volna, hogy összekenem az IMAX-szemüveget, ennek ellenére mégsem éreztem vontatottnak a történetet. Mindig történt valami, nem volt teljességgel kiszámítható, és ennek hála a két óra annyira nem érződött pokolian hosszúnak.

Habár a CGI szerintem jobban működött ebben a részben, mint az előzőben, és voltak vizuálisan nagyon jól, szinte már szépen és művészien kivitelezett jelenetek, állandóan közeliben figyelni Tris zokogását inkább váltott ki belőlem röhögést, mint empátiát. Hasonló mondható el a szerelmi jelenetről nagyjából a film felénél, ahol kifejezetten kényelmetlen volt 250 másik emberrel, pár centi távolságról figyelni Tris és Négyes nyelvcsatáját. A többi jelenettel nem is volt baj, de ezeket igazán átgondolhatták volna.

02.png

A színészi játékról nem tudok sokat elmondani azon kívül, hogy szerintem a színészek mindent megtettek, amit tudtak – azonban egy rosszul megírt karakteren már a színész se nagyon sokat tud emelni. Shailene Woodley jól játszott, és meggyőzően hozta a bosszúvágytól emésztett Tris karakterét, de nagyjából ennyi volt, amit nyújtani tudott. Az első részben sem volt túl nehéz dolga, ugyanis Tris már akkor sem a komplexitásáról volt híres, leginkább azért, hogy a közönség soraiban ülő tinilányok is tudjanak vele azonosulni, de a folytatásban azt a kis érdekességét is elveszítette, amije eddig volt. És ez igazán szomorú, főleg hogy a film 90%-ában őt látjuk a képernyőn. Kate Winslet teljesen ugyanolyan volt, mint eddig, és mi is ugyanúgy utáljuk Jeanine-t, mint eddig – ezen a téren semmi változás. Theo James és a többiek pedig, hát Ők szerintem megtették, amit lehetett. Hogy ez mennyire volt elég, azt majd mindenki eldönti magában, ha megnézte a filmet.

IMAX ide vagy oda, a látvány nem emel annyit a filmen, hogy érdemes legyen moziban látni. Az utolsó két részig pedig reménykedhetünk, hogy a készítők megtáltosodnak, és megkapjuk azt a lezárást, amivel a film felérhet a könyv jó hírnevéhez.

Ez történt a héten – Filmes hírek (03.09–03.15)

2015. március 16. 14:51 RDorka

Hétfő (03.09)

A Simpson család társalkotója és egyben executive producere Sam Simon hosszú betegség után 59 éves korában elhunyt. Még halála előtt vagyonát jótékonysági szervezeteknek adományozta. A 9 Emmy-díjas producer neve mögött olyan sorozatok állnak, mint a Taxi (1978–1983), a Cheers (1982–1993) vagy a The Drew Carey Show (1998–2003). (Forrás)

Kedd (03.10)

A legújabb hírek szerint Tim Burton – aki jelenleg a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekeit (Miss Peregrine's Home for Peculiar Children) forgatja – fogja rendezni Disney soron következő élőszereplős mesefeldolgozását, a Dumbót is. Igen, jól olvastátok, élőszereplős. Elvileg a film CGI és live action részeket vegyesen fog tartalmazni. (Forrás)

A pörgőrúgásról is híres Chuck Norris ezen a napon ünnepelte a 75. születésnapját. A sokoldalú harcművészen egyáltalán nem látszik meg a kor és a róla készült viccekben és mémekben minden bizonnyal örökké élni fog. A Hollywood Reporter összegyűjtötte a legjobbakat ez alkalomból.

Szerda (03.11)

Az HBO közzétette Kurt Cobainről szóló dokumentumfilmjének előzetesét. A Kurt Cobain: Montage of Heck (2015) homevideókon, fotókon, családtagokkal készített interjúkon és animált epizódokon keresztül mutatja be a Nirvana frontemberének tragikusan rövid életét. A filmet május 4-én fogja az HBO bemutatni Amerikában.

Csütörtök (03.12)

Még be sem mutatták a mozikban J.J. Abrams Star Wars: Az Ébredő Erő (Star Wars: Episode VII - The Force Awakens, 2015) című filmjét, de máris bejelentették a következő spin-offot, mely Gareth Edwards rendezésében önálló műként fog állni a Star Wars-univerzumban és a Rogue One címet kapta. Várhatóan 2016 decemberében mutatják majd be, ám ez nem minden, ugyanis 2017 májusára tervezik a sorozat folytatását is a VIII. résszel, melyet feltételezhetően Rian Johnson rendez majd. (Forrás)

Péntek (03.13)

Átadták a Balázs Béla-díjakat. Az idei díjazottak: Czakó Judit filmvágó; Kabay Barna rendező, producer; Köbli Norbert forgatókönyvíró; Petényi Katalin forgatókönyvíró, rendező, vágó. (Forrás)

Szombat (03.14.)

Már nézhető a Before I Wake különleges természetfeletti thriller előzetese. A Mike Flanagan által rendezett film Amerikában május 8-tól lesz megtekinthető.

Vasárnap (03.15.)

Reisz Gábor nyerte a legjobb rendezőnek járó díjat a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmért a Sofia International Film Festivalon. Gratulálunk neki! (Forrás)

Szex, rum, csáklyázás – Fekete vitorlák

2015. március 15. 12:00 ManaStrudel

Amikor annak idején meghallottam, hogy Michael Bay kalózos sorozatot készít a Starz csatornának, lelki szemeim előtt már láttam is a kész terméket: besül az ágyú, a levegőbe repül a lőporraktár, a rumos hordók is könnyen lángra kaphatnak, felrobban még a tenger is, majd az első pár rész után jöhet a kasza. Mindez a mai "bevállalós", kábeltévés trendeknek megfelelően rengeteg káromkodással, vérrel és a fedetlen női testeknek hódoló felvétellel. Milyen szerencse, hogy nem lett (mindenben) igazam. 

A Fekete vitorlák (Black Sails, 2014–) alapfelállása mindenesetre izgalmasnak bizonyult. Az utóbbi években aranykorát élő televízió tucatjával ontja magából a jobbnál-jobb, magas költségekből készülő sorozatokat, csak idő kérdése volt, hogy mikor érkezik hiánypótló jelleggel egy kalózos is. A Tökéletes célpontot (Human Target, 2010–2011) és a Jerichót (2006–2008) közösen jegyző showrunner-páros, Robert Levine és Jonathan E. Steinberg a sztori felett teljes kreatív irányítást gyakorolva a maximumot hozzák ki Michael Bay pénzéből és az alapötletből.

f7bb053e6dea21b89bb488efa137ff58.jpg

A sorozat Robert Louis Stevenson rendkívül népszerű ifjúsági regényének, A kincses szigetnek hivatott előzménytörténetet írni. A könyv cselekménye előtt húsz évvel játszódó sztori a kalózkodás aranykorába, a XVIII. század elejére repít minket, helyszínéül pedig ennek melegágyát, a Karibi-térségét, ezen belül főleg a Bahamákat választja. Itt rögtön rá is térnék a sorozat egyik nagy erősségére, az atmoszféra megteremtésére. Nassau, az illegális kereskedelem, élvhajhászás és erőszak fellegvára a világ többi részétől elvágva, amolyan önálló mikroorganizmusként létezik: egy bizarr, eleven forgatag, melynek érverését a politikai ármánykodások, erőfitogtatások és az emberi züllés különböző formái biztosítják. 

Ebben a színes, harsány közegben a legkülönfélébb alakok, de legfőképp természetesen kalózok forgolódnak. Az olyan, A kincses szigetből ismerős figurák, mint James Flint kapitány (Toby Stephens), Hosszú John Silver (Luke Arnold) és Billy Bones (Tom Hopper) mellett feltűnnek a történelem valódi, híres tengeri rablói is: Charles Vane (Zach McGowan), a Calico Jackként elhíresült Jack Rackham (Toby Schmitz) és Anne Bonny (Clara Paget), csak hogy a legfontosabbakat említsük. Mellettük megismerhetünk más, a kikötőváros életében fontos szerepet betöltő személyt is; ilyenek a korrupt kormányzó, Richard Guthrie (Sean Cameron Michael) és ambiciózus lánya, Eleanor (Hannah New), a családjukat szolgáló és tanácsadóként funkcionáló Mr. Scott (Hakeem Kae-Kazim) és az éles eszű prostituált, Max (Jessica Parker Kennedy)

black-sails-cast.jpg

Bár a történet igazán jól összerakott és pont jó arányban adagolják az izgalmas akciójeleneteket, az ármánykodást, a humort és a karaktercentrikus pillanatokat, a Fekete vitorlák bizony gyorsan érdektelenségbe fulladna a jó szereplők nélkül. Szerencsére az írók remekül oldották meg ezt a kritikus feladatot, több fronton is teljesítve és túllépve az elvártakat. Míg a sorozatban arányaiban több a férfi, a női karakterek is roppant erősek lettek. Mindannyian egy férfiak által dominált környezetben kell, hogy boldoguljanak, és egyenlő felekként veszik ki részüket a politikai csatározásból, manipulációból és kalózkodásból. Ami pedig a legfontosabb, hogy mindez nem megy a nőiségük rovására. A kalózhajók legénysége is könnyen olyan tizenkettő-egytucat figurák olvasztótégelye lehetett volna, akikre csak úgy emlékeznénk, mint "a szakállas fickó", meg "az a másik csávó", ehelyett szerencsére minden fontos karakternek meg van a saját, egyéni személyisége. A hitelességük éreztetésében az is segít, hogy a sorozat a szereplők külső megjelenésében is ódzkodik a félszemű-falábú, papagájrajongó kalóz populáris archetípusától; a jelmezek és a frizurák mind kellőképp egyediek és korhűek (kivétel ez alól az Elton John-i napszemüvegben flangáló, hetvenes évekbeli glamrockert idéző Rackham). 

Tekintettel arra, hogy a sorozat előzménysztori, kitérnék még röviden a könyvben is megjelenő két főszereplőre is. A kincses szigetben gyakran emlegetett, de már a történet kezdetekor halott Flint kapitányt mesterien kelti életre Toby Stephens. Ő a törvénytelen világban a kicsavart autoritás megtestesítője, valamint igazi politikus és szónok. Neki nincsenek apróbb tervei, csak kisebb lépések melyek grandiózus (és nem kizárólag személyes) célok felé vezetnek, ezen célok elérésében pedig semmi nem állhat a kapitány útjába. A remek színészi játék és az írók interpretációja a könyvben csak említés szintjén létező mitikus alakról érthetővé teszik, hogyan vált Flint a Karib-tenger legendás kalózává, akire tekinthetünk egyfajta proto-gengszter-politikusként is. Hosszú John Silver, a Stevenson-regény főszereplője itt még se nem Hosszú, se nem féllábú, papagája sincs még, de már az első epizódtól legalább akkora kétszínű szemétláda, mint ahogy a könyvben megismerhettük. Míg Flint igazi politikus módjára inspirálja és befolyásolja az embereket, addig Silver egy veterán használtautó-kereskedő rámenősségével lapátolja a bullshitet nagykanállal mindenkibe, akivel csak szóba elegyedik. Luke Arnold sármőr, manipulatív kalóza folyton valamilyen hátsó szándékra alapozva szövögeti terveit és hazugságainak hálóját, akármilyen szorult helyzetből kimagyarázva magát. Legőszintébb pillanata, amikor megvallja, hogy kizárólag a saját gyors meggazdagodása érdekli, de még ezt a ritka őszinteséget is arra használja, hogy bizalmat építhessen vele (amit később remekül ki lehet játszani). Akárcsak Flint esetében, itt is remekül alapozza meg a sorozat a regény kapitányának karakterét, illetve annak kiindulópontját.

3blacksails.jpg
Összességében véve a Fekete vitorlákban a szerializált történetmesélés minden fontos összetevőjét megfelelően sikerült elegyíteniük a készítőknek. Emellett nincsen benne indokolatlan és túlzásba vitt meztelenség, erőszak és ehhez hasonló túlkapások, csak hogy a kritikusok kedvenc vesszőparipáit említsük. Az izgalmas, dinamikus világ és az azt benépesítő szereplők és mindezek technikai kivitelezése egy folyamatosan szolidan jó szintet hozó szériát eredményez. Valószínűleg soha nem fogják a legnagyobbak között emlegetni, nem is tartozik oda. Ennek ellenére rosszat sem lehet igazán mondani róla; ha valakit Michael Bay neve ijesztene el, feledkezzen el róla, és adjon egy esélyt a Fekete vitorláknak. Azt igazán bátran kijelenthetem, hogy jelenleg ez a legjobb kalózos sorozat a tévében.

Az amerikai Starz anyacsatornáján már második évadát taposó (és harmadikra is berendelt) sorozatot Magyarországon a Paramount Channel közvetíti.

Short Shots Hungary – Programajánló

2015. március 12. 20:20 RDorka

Március 13-án a Friss Hús 3.0 nyitóeseményén alkalmunk nyílik megtekinteni azokat a magyar rövidfilmeket, amelyek nagy karriert futottak be a különböző fesztiváloknak köszönhetően. Az itt beválogatott filmek voltak azok a filmek, amelyek a legjobban teljesítettek Berlinben, Cannes-ban, Torontóban, a Sundance-en és még megannyi rangos fesztiválon. De mik is ezek a filmek és mit tudunk róluk?

10835015_1017103731651324_8588253069557870752_o.jpg

1. Bucsi Réka: Symphony No. 42 (Berlinale, Sundance, Oscar szűkített lista)

A fiatal rendezőlány animációs filmjét a melbourne-i fesztiválon nyert díja tette alkalmassá a jelöltlistán való szereplésre. Sajnos a film csak a szűkített listáig jutott, a tényleges jelöltek között már nem szerepelt. A különleges alkotás egyébként 47, asszociációk által összefűzött szürreális jeleneten keresztül mutat be egy szubjektív világképet. 

2. Fabricius Gábor: Sintér (Toronto)

A Sintér című tizenkét perces film egy társadalom perifériáján élő egykori bokszolóról szól, aki megpróbálja eltartani beteg anyját és munkanélküli barátnőjét. Adósságait azonban nem tudja kifizetni a behajtóknak, ezért beáll közéjük dolgozni. Ám ez nem az ő világa. Benne még maradtak emberi érzések.

3. Ferge Roland: El (Berlinale)

Az El című diplomafilm egy igen különleges alkotás. Nem ad a néző szájába semmit. Nem árul el sokat – hiszen nem látunk mást, mint hogy gyerekek leszegett fejjel elmennek –, de rengeteget mond. Nem foglal állást, nem magyaráz, mindezt meghagyja a nézőnek.

4. Kárpáti György Mór: Provincia (Cannes)

A húszperces film egy teherautósofőrről szól, aki élelmiszert szállít egy vidékre. Amikor az autója lerobban, kénytelen egy ideig a helyszínen vesztegelni, és megismerkedik egy helyszíni ásatáson dolgozó régészlánnyal. 

5. Hörcher Gábor: Ricsi (Clermont-Ferrand)

A Filmalap támogatásával, az ELTE Filmszakán készült diplomafilmben Ricsinek, a fiatal srácnak a barátai búcsú bulit rendeznek – miközben az útra édesanyja pakol helyette. A tizenöt perces film főszereplője Steinbach Richárd, akiről a Drifter című dokumentumfilm is szól.

6. Szabó Simon: Fal (Tampere)

Az inkább színészi alakításairól híres rendező filmje Laciról, az alkalmi munkákból tengődő, tizenhat év körüli cigány srácról szól. A fiú egy napon kőművesmunkát kap: egy falon kell dolgoznia a társaival együtt. Amikor megkérik, hogy ő fejezze be az építményt, akkor pillant be először a fal mögé.

fal-szabo-simon.jpg

7. Szőcs Petra: A kivégzés (Cannes)

A költőként is tevékenykedő Szőcs Petra filmje egy testvérpárról szól, akik újra meg újra eljátsszák a Ceausescu-házaspár kivégzését, miközben szüleik házassága zátonyra fut.

Mindezeket megnézhetitek március 13-án pénteken az Ankertben. További részletek itt.