Elhanyagolható történet ide vagy oda, Alfonso Cuarón (Az ember gyermeke, Párizs, szeretlek!) kivételes alkotást hozott létre a jelenleg is mozikban futó Gravitációval: a 3D-s látványvilág terén mérföldkő született.
A Föld légterén kívül járunk, amerikai asztronauták javítják a Hubble űrteleszkópot. Látszólag minden rendben megy, míg kétségbeesett vészjelzést nem kapnak a huostoni bázisról, hogy egy félresikerült orosz műholdkilövés miatt hatalmas sebességgel keringő űrtörmelék közeledik feléjük. A katasztrófa elkerülhetetlen, az újonc Dr. Stone (Sandra Bullock) és a tapasztalt „űrjáró” Kowalsky (George Clooney) a baleset következtében elsodródik az űrben. Fogytán az üzemanyag és az oxigén, az univerzum némán ásító halálként öleli körbe az asztronautákat, akik versenyt futván az idővel szétroncsolódott űrbázisokon és –kabinokon át igyekeznek hazajutni. Egyre fogy a remény…
Az űrben játszódó történet ellenére a Gravitáció nem sci-fi. Nagyon is hiteles környezetben mutatja be az asztronauták kétségbeesett hajszáját az életért, az ábrázolt miliőben nincsenek irracionális elemek, minden pontosan megrajzolt. Alfonso Cuarón alkotása egy súlytalan közegbe helyezett kalandfilm. A történet igen prosztó: mintegy másfél órán keresztül vitt „üldözés”, melyben az űr a legnagyobb ellenség. Ráadásul „gyönyörűen hollywoodi” a bújtatott politikai felhang, mely 3 nagyhatalmat feszít egymásnak, majd oldja fel őket egy végső katarzisban (amerikai asztronauta az oroszok véletlenül kilőtt műholdja miatt szenved balesetet, de aztán a Szojuz űrkabinnal jut el a végső megmenekülés lehetőségét nyújtó kínai űrállomásra).
A Gravitáció – ezen gyengeségei ellenére is - azonnal megveszi a nézőt a látványvilággal, ami szemérmetlenül bekebelez: kapásból a kezdetén egy bámulatosan észrevétlen hosszú beállítással indít. Hollywood a hosszas kísérletezés után megérett arra, hogy az Avatar élvezhetetlen 3D-je után egy ténylegesen beszippantó filmes miliőt hozzon létre (ráadásul ehhez a Gravitáció súlytalan közege külön előny). A vágások a kortárs (és 2D-re tervezett) amerikai filmekhez képest jóval ritkábban fordulnak elő, és akkor is inkább a nézőpontváltást szolgálják (érdekesen sok a szubjektív beállítás), mint a ritmussal való játékot. A Gravitációban végig inkább a nagy plánok dominálnak, az alkotók a mélységélességet használják arra, hogy kiemeljenek valamit a képen, ezáltal végig a film belsejében érezzük magunkat, mi is súlytalanul lebegünk a főhősök mellett.
A látvány csont nélkül elvitte a hátán az esetlenül botladozó klisésztorit, ami igazából csak keretként kellett ahhoz, hogy asztronautának érezhessük magunkat. Mea culpa, nekem annyira nem is hiányzott a kényszeresen túlhajtott cselekményesség – inkább lebegtem volna még húsz percig Clooney-ék mellett ahelyett, hogy egy fojtogató űrkabinban rágjam tövig a körmeimet.
Menjetek el moziba, adjatok ki pénzt a 3D-re, mert abszolút megéri! Ez parancs. Houston. Vége.
8,5/10
PanAma
