Az idei sci-fi termést gazdagítja a Guillermo Del Toro (A faun labirintusa, Pokolfajzat) által írt és rendezett Tűzgyűrű (Pacific Rim). Hogy mennyire fogunk rá emlékezni jövőre, az kérdéses, ám a kulcsszó, amely által a film előhívható lesz: robotok vs. dinómutánsok.

A Csendes-óceán két tektonikus lemeze közötti résen 7 éve egy dimenziók közötti átjáró keletkezett. Azóta ezen keresztül törnek be világunkba a Kaiju-k (japán óriásszörnyek), és rombolják a két partszakasz városait. Közös összefogásból az emberek megalkották a Jaeger-eket (német vadászok), amelyek képesek megállítani a poszt-dinókat. Ezekben az óriás robotokban két pilóta elméjét kapcsolják össze, hogy szinkronban irányítsák a védelmező monstrumot. Azonban a Kaiju-k egyre nagyobbak és erősebbek, ráadásul egyre sűrűbb és csoportosabb látogatásokat tesznek, amik ellen a Jaeger-ek védelme már nem bizonyul elégnek.

Az alap ötlet jó, bár egy-két dolog csippentve van a Transformersből és főleg az Alienből, csak sablonokkal kiegészítve. Az első fél óráig tart a felvázolt világ és a story wao-élménye, azután pedig futószalagon jönnek a szokásos bonyodalmak, érzelmi konfliktusok. Egyedül a két tudós zseni karakterében, és a köztük lévő versengésben van némi spiritusz. És a film egyre csak halmozza a kliséket, amire bőven van is ideje, hiszen két órás. Ezzel viszont azt éri el, hogy a végére teljesen alátemet minket a sablonhalom, amely alól a szuper színkezelés (főleg a tokiói esti felvételeknél, ki gondolta volna…) sem tud kihúzni minket.

Az akciójelentek azonban kellően izgalmasak, mozgalmasak, és ha már óriás szörnyek és robotok csatáznak, akkor természetesen gigásziak is. Az erőviszonyokkal viszont gond volt! Az egyre erősebb Kaiju-k mintha spóroltak volna az erejükkel, és nem arról van szó, hogy játszadoztak az áldozattal, csak indokolatlanul nem adtak bele mindent a küzdelmekbe, amelyek így jóval tovább is tartottak. A Jaeger-ek pedig ahelyett, hogy a hipermodern fegyvereikkel egyből elintézték volna a szörnyeket, Bud Spencer módjára püfölték őket, amit persze ők alig éreztek meg. Emiatt célelvűen a látvány kiélezésére törekvő, ám rendszerint értelmetlenül elnyújtott csihi-puhik kerekedtek ki az összecsapásokból. Ezért is jöhetett ki a 120 perces filmidő.

A filmben „nagy nevek” nincsenek, viszont itt az új üdvöske: Charlie Hunnam, színész. Rajta és a storyn kívül a film mindössze 3 geg-gel kompenzálja az álomgyárra mostanában egyre inkább jellemző öncélú látványorgiát (az utolsóért érdemes végignézni a stáblistát). Tehát nem elég a jó ötlet, jól is kell végigvinni!

5.5/10

Lejla