Spike Jonze idei filmje, A nő (Her) méltán nyerte el a Golden Globe legjobb forgatókönyvért járó díját, ahogy az Oscaron sem véletlenül versenyez öt kategóriában (pl. a legjobb film, a legjobb eredeti forgatókönyv és a legjobb látványtervezés). Az egyedi filmekkel (A John Malkovich menet, Ahol a vadak várnak) dúsított életműhöz mérten ez az alkotás is valami egészen sajátos dologról szól: a szerelemről, mely ember és gép között szövődhet.
Theodore (Joaquin Phoenix) magánélete az utóbbi időben zátonyra futott, volt feleségének emlékképe és a válás nyomasztó ténye terheli a lelkét, egyre inkább magába zárkózik. Sorsa akkor vesz komoly fordulatot, amikor a technológiai apparátusok iránt amúgy is érdeklődő férfi beszerzi a legújabb piacra dobott operációs rendszert. Csakhogy a szoftver minden eddigi ismert technológiát felülmúl: mesterséges intelligenciával rendelkezik. Theodore otthonában a gépen működő oprendszer női alakot ölt, és Samanthának nevezi magát (Scarlett Johansson – a hang). A felhasználó és a rendszer pedig egyre közelebb kerül egymáshoz – Samantha meghallgatja és megérti Theodore minden gondolatát, és miközben az ő lelke is folyamatosan fejlődik, igazi társakká válnak egymás számára. De miképpen élhető meg ilyen jellegű, kizárólag szellemi kapcsolat?
Bár A nő az ember és gép között szövődő intim viszony ábrázolását tűzi ki céljául, az alkotás mondanivalója nem a modern kor elidegenedésének durva társadalomkritikájába fordul át. Az élet ábrázolása az extrém konfliktus ellenére is hétköznapi, a baráti beszélgetések finom humora kellemesen életszagú. Emberi kapcsolatok tehát továbbra is léteznek, de a gépek olyan szinten részévé válnak az életünknek, hogy Spike Jonze (aki nemcsak rendezte, de írta is a filmet) felvetése nagyon is aktuálisnak tűnik. A kezdeti bizarr ellenszenv, amellyel a befogadó erre a furcsa kapcsolatra tekint, szinte azonnal eltűnik: Samanthát mi is személyként érzékeljük, gond nélkül rá tudunk hangolódni az érzéseire. Márpedig ez hihetetlenül nagy előrelépés a műfaj tekintetében – A. I. még sosem volt ennyire szerethető a vásznon (ellenpéldaként gondoljunk csak a 2001: Űrodüsszeia HAL-jára, vagy az Én, a robot V.I.K.I.-jére).
A szerelmi viszonyként felvázolt romantikus konfliktus eredete ugyanis a sci-fi műfajában található, amit A nő keretként használ (ráadásul a miliőábrázolás miatt valószínűleg a nem túl távoli jövőben járunk). A két személy közötti távolság és kapcsolatuk esetenkénti kiegyensúlyozatlansága Samantha test nélküli, mesterséges intelligencia létéből fakad, ami a filmidő előrehaladtával egyre sürgetőbb kérdéssé válik a szerelmesek számára. Lényük ilyen jellegű, determinált különbsége egy, szinte holtbiztos vég felé mutat. Jonze meg sem próbálhatott volna egy másik zárlatot adni a filmnek, bármennyire is részesei a gépek a mai életünknek (Samantha első verziója talán Cleverbot is lehetne).
A képi világban viszont valami zseniálisan eredetit hozott létre – az operatőri munka Hoyte Van Hoytema (A harcos; Suszter, szabó, baka, kém) érdeme. Hiába a tartalombeli science fiction keret, a látvány egyáltalán nem követi a megszokott, szinte már sablonos műfaji „kékséget”. Kifinomult világítás, mikro-megfigyelésekre összpontosító, asszociatív szuperplánok és bámulatos képek teszik még gyönyörűbbé és elfogadhatóan hétköznapivá ezt az egyedi történetet. A hősök lelke a képekbe ivódik.
A sajátos, lélek mélyére ható és rendkívül aktuális történet, a profin megírt forgatókönyv, és a gyönyörű látványvilág méltán teszi A nő-t az Oscar várományosává. A színészi alakításokról nem is beszélve!
9/10
A hazai bemutató dátuma: 2014. február 6. Utána irány a mozikba megnézni!
PanAma
