„Top”-sorozatunk következő részeként ismét egy műfajhoz nyúlunk, amely annyira nem is áll messze a legutóbb tárgyalt film noirtól. Ezúttal a gengsztereké a pálya!

A gengszterfilmet a kalandfilmek nagyformájába és a bűnügyi filmek kategóriájába soroljuk, miképpen a film noirt is – a két műfajt ráadásul klasszikus aranykoruk is összeköti, mindkettő a ’30-40-es évek környékén élte virágkorát.

A gengszterfilm külön érdekessége, hogy a hollywoodi hagyománytól markánsan eltérően morálisan nem jóváhagyható tetteket végrehajtó hőst, egy bűnözőt állít a középpontba. Ennek értelmében a gengsztert antihősnek tekintjük, a forgatókönyvírók és rendezők hatalmas feladata pedig a műfajba tartozó filmek esetén az, hogy a többé-kevésbé maradéktalan azonosulást elérjék a nézőben. Ez nem mindig egyszerű.

A gengszterfilmek narratíváját alapvetően jellemzi az emelkedés-bukás: a főhős fokozatosan egyre otthonosabban mozog a bűn világában, lépcsőfokonként araszol felfelé a gangen belüli ranglétrán (ehhez nem ritkán feletteseit is likvidálja – pl. Scarface – 1932), mígnem a csúcsra ér. Ekkor – a klasszikus hollywoodi cenzúra értelmében eléri a gonoszság csúcsát, így a néző morális igényeinek kielégítéséért meg kell bűnhődnie – karrierje szükségszerűen bukással zárul (ami nagyon fontos: ebből a szempontból Coppola A Keresztapája egyáltalán nem tipikus példája a műfajnak, mintegy kritikus szemmel tekintve a bűnt jóváhagyó társadalomra hagyja meg győztesként a gengsztert).

A műfaj korai filmjei a film noirhoz hasonlóan expresszív látványvilággal dolgoztak, melyhez kiváló alapot biztosított a zömében éjszakai jelenetek szerepeltetése (e szempontból az 1946-os Killers jelentette a fordulatot, melynek nagy része már nappal játszódik) és a nagyvárosi környezet, mely a westernhősökkel ellenpontot képező bűnözőkarakter legfontosabb terepe.  

Persze a gengszterfilm műfaján belül számtalan alműfajt különíthetünk el: heistfilmek (Ocean’s-sorozat, Kutyaszorítóban), szindikátusfilmek (Point Blank), menekülő szerelmesek (Bonnie és Clyde, Csak egyszer élsz), box-gengszter-noir (Annál súlyosabb a bukásuk…), stb. Ebben a cikkben a saját kedvenceinket gyűjtöttük egy (gengszter)kalap alá, hogy a műfaj iránt érdeklődők kedvükre szemezgethessenek:

PanAma

Sergio Leone: Volt egyszer egy Amerika (1984): Ez a több mint három és fél órás film kellemes nosztalgiával tekint a gengszterfilm hőskorának számító szesztilalom idejére, mely az igazi bűnöző nagyágyúk időszaka volt. Csodálatos forgatókönyv, igazi karakterek, szép képek és filmzene. És a filmtörténet valaha látott legzseniálisabb mosolya.

Raoul Walsh: Az alvilág alkonya (1939):  Egy klasszikusabb darab, noha már ez is nosztalgiával tekint a nagyágyúk korszakára (az eredeti cím ezt is sugallja: The Roaring Twenties), méltó megemlékezést adva a karriergengsztereknek. Ráadásul a valaha élt két legnagyobb gengszterszínész alakít benne (Edward G. Robinson kivételével): James Cagney és Humphrey Bogart. 

Martin Scorsese: Nagymenők (1990): Ez a film a mai napig alkotó rendezőóriás műfaji jártasságának mintapéldája, mely kiválóan ötvözi a gengszterfilmet a szerzőibb jegyekkel. Szórakoztató, velejéig romlott és nagyon scorsese-s.

kockás

Guy Ritchie: Blöff (2000): Mr. Ritchie újraértelmezte a műfajt A ravasz, az Agy és a két füstölgőpuskacsővel, és kultuszt teremtett London alvilági alakjaiból. A Blöff meg még egy lapáttal rátett a szórakoztatásra, zseniális darab, amelynek még a hímsovinizmusát is hajlandó vagyok megbocsátani. Londoni atmoszféra Brad Pitt akcentussal és eszméletlen alvilági karakterekkel, mindezek miatt a Blöff kihagyhatatlan filmélmény. Ja, és a csodás monológokat se felejtsük el: 

Sült hal, Tom Jones, délutáni tea, rossz kaja, még rosszabb idő, kibaszott Mary Poppins… LONDON!

Scorsese: A tégla (2006): Scorsese kétségtelenül a műfaj egyik nagymestere, A tégla meg egy különösen jól sikerült film, köszönhetően a kiváló színészeknek, mert ebben a darabban bizony mindenki brillírozik. Valamit csak jelent az a négy Oscar-díj.

John Hillcoat: Fékezhetetlen (2012): Tény, hogy mindenre képes vagyok azt mondani, hogy jó, amiben Tom Hardy szerepel – mert egy olyan Isten adta tehetségről van szó, akit öröm nézni, és nem csak a bicepsze miatt – de ez a film nemcsak miatta működik. Itt bizony mindenki „odatette magát”, és megvan benne minden, ami egy kiváló gengszterfilmhez kell: szeszcsempészet, korrupció, bosszú és még a szerelem is belefért.

Wancass

Tarantino: Ponyvaregény (1994): Ezt a filmet szerintem senkinek sem kell bemutatnom, az egyik legismertebb, legidézettebb, de mindenképpen az egyik legcoolabb gengszterfilm, amelyet nem lehet elégszer megnézni. Részben elveszi a gengsztervilág komolyságát szürreálisan borult jeleneteivel, de egyben annak komoly karikatúrája is. A filmes humort pedig mindenképpen új szintre emelte.

Michael Mann: Szemtől szemben (1995): De Niro és Al Pacino A Keresztapa 2. után újra egy filmben. Epikus bankrablós krimi, erős drámai elemekkel, a két főszereplő „kedélyes” kávéházi beszélgetése pedig a zsáner egyik csúcsa. Ezen kívül a sztorit zseniális akciójelenetek teszik pergővé. Kihagyhatatlan darab.

Fernando Meirelles: Isten városa (2002): Modern brazil gengszterfilm, mely Rio de Janeiro nyomornegyedeiben játszódik, és (többek között) egy drogdíler és egy újságíró pályafutását mutatja be gyerekkoruktól kezdve. Nagyon egyedi látásmódú, megrázó és mélyen elgondolkodtató alkotás a brazil drogmaffiáról, a bűnözővé válásról és az emberi élet értékéről.

Szamár

Nick Cassavetes: Alpha Dog (2006): Ez a film a személyes kedvencem. Nehéz megmondani miért, hiszen a kritikusok kevésbé szerették. Mégis torokszorító, igaz történetet dolgoz fel, kiváló színészekkel, hatásos rendezésben.

Martin Scorsese: A Wall Street farkasa (2013): Scorsese a gengszterfilm császára, nem véletlen jelenik meg több embernél egy-egy filmje a listában, és még így is kimaradtak olyan filmjei, mint például az Ajlas utcák. A Wall Street farkasát azért választottam, mert ebben a filmben a rendező A sebhelyesarcút megszégyenítő magasságba emeli a fényűzést, és megmutatja, hogy a legnagyobb gengszterek nem droggal kereskednek, hanem pénzzel.

Martin McDonagh: Erőszakik (2008): Az ír rendezőt csak dicsérni tudom, hiszen eddigi két nagyjátékfilmje – amelyeket maga is írt – egyaránt zseniális. Mégis az Erőszakik az, ami örökké az egyik kedvencem lesz. Ezen még a szörnyű magyar cím se tudott rontani. 

+1 Coen testvérek: A halál keresztútján (1990): Lehetetlen a Coen fiúkat kihagyni a dologból, hiszen szintén több remek gengszterfilmet letettek az asztalra, sőt, első rendezésük, a Véresen egyszerű is az. Mégis A halál keresztútján a legkiemelkedőbb és legfinomabb művük a zsáneren belül.

Saccperkb

Francis Ford Coppola: A keresztapa (1972): Egyszerűen mert fantasztikus, és a többiek nem írták.

Francis Ford Coppola: A keresztapa 2. (1972): Mert, őszintén szólva, sokkal jobb, mint az első. A konfliktus nagyobb, a dráma mélyebb. Tökéletes folytatás.

Francis Ford Coppola: A keresztapa 3. (1990)… Haha. Nem. Pfujj, és Sofia Coppola, drágám, ezt még az Elveszett jelentés sem feledteti velem. Az igazság az, hogy nem vagyok nagy gengszterfilmes, ezért inkább egy sorozattal jövök ide, amely mindörökké megváltoztatta a televíziót, főleg a nemrég elhunyt zseninek, James Gandolfininek köszönhetően. Ez pedig David Chase-től a Maffiózók (1999–2007). 

RDorka

Az én nagy kedvenceim a korai gengszter filmek közül kerültek ki. Elsőként is rögtön egy némafilm: D.W. Griffith: A Pig Alley testőrei (1912) című kisjátékfilmje. Melyet itt meg is tekinthettek:

Loyd Bacon: Invisible Stripes (1939) című – sok helyütt film noirként jegyzett – műve, amely a börtönből frissen szabadult emberek munkavállalásának nehézségeit járja körbe. Persze mindezt izgalmas köntösbe bújtatva. 

Mervyn LeRoy: Szökevény vagyok (1932) című börtönfilmje, amely azt mutatja be, hogy milyen következményekkel jár, ha valakit tévesen ítélnek el. Az régi filmek kedvelőinek, mindegyiket csak ajánlani tudom.