Gareth Edwards neve valószínűleg még a legnagyobb filmrajongóknak sem mond sokat, ám úgy néz ki, Hollywood a közeljövőben is igényt tart a fiatal rendező tehetségére, hiszen második egészestés filmje, a Godzilla (Godzilla, 2014) teljesítette az elvárásokat, sőt, egy igazán kánonhű filmet forgatott a japán óriásszörnyről – úgyhogy be is jelentették a folytatást. De maradjunk egyelőre az idei termésnél.

A sztori nagyon egyszerű, blockbusterhez való: elszabadulnak valami furcsa, radioaktív hulladékkal táplálkozó őslények (a MUTO-k), majd jön Godzilla (aki ebben a filmben - a Japán elődhöz mérten -, mint valami istenség, az emberiség oldalán áll) és összecsapnak, melynek szegény földlakók csak külső megfigyelői, mintsem aktív részvevői. Persze a halandók között is vannak fontos szereplők, nem hiába a sztárgárda: Bryan Cranston (a megszállott, igazságot kutató apa szerepében), Aaron Taylor-Johnson (az ügyeletes szépfiú és hős), Elizabeth Olsen (Taylor-Johnson aggódó felesége), Ken Watanabe (a japán szörnykutató), Sally Hawkins (előbbi lelkes munkatársa), sőt, Juliette Binoche is beugrik egy-két jelenet erejéig.

Hál' Istennek a vázoltaknál azért árnyaltabb a sztori, és szerencsére logikai buktatók sincsenek benne, úgyhogy összességében korrekt, szórakoztató filmet kapunk. Ami viszont hiányzik belőle, és ami egyébként a Godzilla-filmek fontos alapvető eleme, az az atomellenesség, amit az első, 1954-es japán verzió (Gojira, 1954) esetén még értelemszerűen Hiroshima és Nagasaki traumája motivált. Egyébként az sem véletlen, hogy a történelmi múlt emlékezetéből táplálkozván a japán filmek jelentős része a mai napig előszeretettel tematizál kollektív pusztulást az országra, vagy az egész világra nézve, legyen a veszély óriásszörny, vagy bármi más, mondjuk egy furcsa vírus (Vexille). Persze ebben a filmben is képes Godzilla koncentrált atomsugarat „okádni”, akár egy sárkány, de a mondjuk a Godzilla: Final Wars-hoz (Gojira: Fainaru uozu, 2004) hasonlóan  a jó oldalon áll, úgyhogy ez részünkről pozitív. És bár a filmben végig jelen van az atom és a sugárzás különböző formákban, mégsem ezen van a hangsúly. (Igaz, hogy egy japán atomerőmű összeomlásával kezdődik a film, amiből akár a fukushimai tragédia feldolgozása is kikerekedhetett volna, de nem ez történt.) Ez a Godzilla-film nem atomellenes lobbi.

Bár az emberiség felelőtlenségére figyelmeztető mondandó elveszett, gazdagodtunk egy újabb, az előbbivel párhuzamba állítható mondandóval, nevezetesen, hogy az ember ki van szolgáltatva a természet erőinek, rendelkezzen akármilyen fejlett technológiával. Ebben a filmben nem az emberi fegyvereken múlik a menekülés, hanem a címszereplő Godzillán, és Godzilla bizony nem kispályás ragadozó.

Az óriásszörnyek összecsapása igazi XXL pankráció, és külön érdekessége a filmnek, hogy a legtöbb képet emberi szemszögből vettek fel, békaperspektívából, így még hatásosabb a gigászok csatája. A küzdőtérnek használt San Franciscót tényleg a földig rombolják a kaidzsuk: ezekre a károkra már tuti nem fizet a biztosító. Jó sok munkája lehetett a CGI-osztálynak, de megérte a ráfordított pénz és idő, hiszen tényleg lenyűgöző, tenyérizzadós akciófilmet kapunk, óriásszörnyekkel a főszerepben. Egyszóval a film vizualitására nem lehet panasz, ahogy egyébként a zenére sem, hiszen Alexandre Desplat kiváló aláfestéssel szolgál, és csak még inkább fokozza az izgalmakat. Így válik az új Godzilla-film a régiek méltó, ám amerikai folytatásává.

Megéri-e megnézni Gareth Edwards alkotását? Abszolút. Igazi popcornmozival szolgál nekünk Hollywood legújabb felfedezettje. Kíváncsi vagyok, mit hoz ki a folytatásból.

7/10

kockás