Amikor már úgy látszott, hogy idén nem lesz magyar nagyjátékfilm Cannes-ban – hiába várták sokan Pálfi György Szabadesését (2014) a versenyprogramba –, hirtelen megjelent kétszáz kutya, és berontott a francia tengerparti városba. Az Un Certain Regard szekcióban versenyző filmek listáját utólag egészítették ki Mundruczó Kornél legújabb alkotásával, a Fehér Istennel (2014). A rendező már hatodik alkalommal jutott be a világhírű filmfesztiválra, 2008-ban meg is kapta a Nemzetközi Filmkritikusok Szövetségének (FIPRESCI) díját a Deltával (2007). Idén azonban legtöbben mindössze a Pálma Kutyát jósolták a Fehér Istennek, ezért pozitív sokként ért mindenkit, amikor bejelentették, hogy a szekció fődíja a magyar filmet illeti.

A történet főszereplője Lili (Psotta Zsófia), akinek szülei elváltak és most három hónapig az anyja távollétében az apjánál kell laknia. Lilivel tart a kutyája, Hagen, akit se az apa, se a szomszédok nem látnak szívesen. Sőt, maga az állam se: a nem fajtatiszta ebeket be kell jelenteni és adózni utánuk. Mivel az apának esze ágában sincs fizetni a kutya után, egyszerűen kiteszi Hagent egy kereszteződésnél, és elhajt. Innentől kezdve két szálon zajlanak az események: hol Lili reménytelen keresését és elzüllését követjük, hol Hagen egyre megrázóbb hányattatásait. A magára maradt kutya falkába verődik, majd elfogják, és kézről kézre száll: egy hajléktalantól egy arab gíroszoshoz (maga Mundruczó játssza, remek akcentussal!), onnan pedig egy harci kutyákat kiképző „üzletemberhez”.

A film ezen a ponton kezd eldurvulni, és veszti el a családi dráma jellegét, hogy szép folyamatosan eljusson kalandból thrillerbe, és a végére kőkemény horrorba torkolljon. Hagenből igazi vérebet csinálnak, és miután egy menhelyre kerül, az ottani kutyákat kiszabadítva mintegy kétszáz társával kezdi terrorizálni a várost, sorra bosszút állva korábbi sérelmezőin. A megvadult kutyafalkás horror szál egy sor ’70-es évek második felében készült – a Cápa-lázat (Jaws, 1975) meglovagolni próbáló – animal attack filmet felidéz, mint a Dogs (1976), A falka (The Pack, 1977) vagy Az állatok napja (Day of the Animals, 1977). Mundruczó filmje attól más, hogy itt az ebek dramaturgiailag nem ellenségek: még pusztító hadjáratukban is csak sajnálni tudjuk őket, amikor rendőrök golyózáporába keverednek.

Persze egy ilyen felütést nehéz úgy lezárni, hogy a film ne legyen vagy kegyetlenül nyers, vagy iszonyúan banális. Valahol a kettő közé pozicionál a rendező, ami tulajdonképpen egy nyitott befejezés, ahonnan le van vágva a negatív következmény. Happy end ugyanis nem lehet, a kutyák sorsa valószínűleg meg van pecsételve, de azért remény szinten nyitva hagyta a kérdést Mundruczó, és a lehető legszebb, legkatartikusabb ponton vágta el a filmet. Bár nem volt korábban rá jellemző a műfajban gondolkodás, a Fehér Isten pedig úszik a különböző zsánerjegyekben, ennek ellenére nem szakadt el teljesen a szerző jegyeitől. A legfontosabb ilyen pedig az allegorikus, társadalomkritikus dimenzió, amely a film mélységét adja.

Mundruczó itt azt csinálja jól, hogy egészen univerzális konfliktust ábrázol, amelybe mindenki beleillesztheti saját elnyomott közösségét. Evidens például rasszizmus ellenes kiáltványként nézni a művet, amire a cím is egy lehetséges utalás. (Érdekes párhuzam Samuel Fuller címében is hasonló filmje, a White Dog (1982), amely egy feketék gyilkolására betanított kutya újraneveléséről szól). De nem a rasszizmus az egyetlen ilyen: ugyanúgy jelen van a hajléktalan-kutya párhuzam – aminek szintén vannak magyar aktuálpolitikai vonatkozásai – de akár feminista olvasat is lehetséges (itt külön megemlítendő, hogy Lili potenciális szerelmi szálát nem játssza ki a film, bár végig ott van a szimpatikus fiúkarakter a történetben). A Fehér Istennek mindazonáltal úgyis vannak társadalmi értékei, hogy egyébként nem keresünk allegorikus jelentéseket benne: a kutyák ellen hozott törvények, a menhelyek túltelítettsége, valamint a kutyaviadalok jelensége egyaránt releváns témák Magyarországon.

A film ráadásul sima látványmoziként is jól funkcionál. Egy jeleneten belül ennyi kutyát nemigen láttunk még vásznon, ráadásul Budapest utcáin tombolnak, amelyek némelyik képen olyan kihaltak, mint a 28 nappal később (28 Days Later…, 2002) Londonja. De nem szimplán számukban elismerendők az ebek, érdemes volt Teresa Ann Miller amerikai kutyatrénert megszerezni, hiszen ő és segítői rendkívül jól betanították a négylábúakat. Már csak miattuk is technikai bravúr a produkció, hiszen nagyon hitelesek a blökik. Az ebek mellett persze Psotta Zsófia természetes játéka is kiemelendő: a 13 éves lány első filmszerepében felettébb meggyőző, az arca pedig valósággal vászonra lett teremtve.

A Fehér Isten hosszú idő után az első olyan magyar produkció, amelyre csak büszkék lehetünk, nem beszélve arról, hogy még a tizenhatos karika ellenére is óriási célközönsége van: egyszerre szól a tömegfilmek kedvelőinek és szerzőibb alkotásokra éhezőknek. Úgy marad magyar, hogy közben univerzális témát boncolgat. Egyedül a potenciális fiatal nézőket veszti el brutalitása miatt a film, amiről majd a hazai nézettségi adatok nyilatkoznak mennyire érte meg, mindenesetre financiálisan remélhetőleg így is nyeréseges lesz, hiszen számos külföldi piacra sikerült már eladni. Ami még fontosabb, az pedig a pozitív kritikai fogadtatás. Nehéz lenne tehát jobban összefoglalni a Fehér Istent, mint azt Antal Nimród tette egy egyetemen tartott előadásán: ez a film egy csoda.

9/10

Szamár