Facebook-oldalunk

Kedvelj minket a Facebookon is! A cikkek mellett rövidebb híreinket és játékainkat is ott osztjuk meg, illetve filmes idézeteket, képeket is találhatsz!

Bloglovin'

Rovataink

">

Heti mozibemutatók

  • Mia Hansen-Love: Éden
  • John Edginton: Genesis: A siker útja
  • Simon Curtis: Hölgy aranyban
  • George Miller: Mad Max – A harag útja
  • Gillian Greene: Rekviem egy macskáért
  • Elizabeth Banks: Tökéletes hang 2.
  • Martin Provost: Violette

 

tovább »

Támogatónk

galaktika.jpg

Kutatás az Americana Exotica után – Zuhanás

2015. február 28. 12:10 matanee

(A filmről már írtunk korábban: Kockás kritikáját a Zuhanásról itt találjátok.)

Tarsem Singh tehetséges indiai rendező nevével nem futhatunk túl gyakran össze a filmes újságokban, esetleg a televízióban – talán mert rendezői karrierjéhez mindössze hat film fűződik. Habár vannak köztük olyan nagy hírű alkotások is, mint a Halhatatlanok (Immortals, 2011) vagy a Tükröm, tükröm (Mirror Mirror, 2012), mely utóbbi még egy Oscar-jelölést is bezsebelt remek jelmeztervezésért, nagy általánosságban egyikből sem lett ünnepelt mestermű. Tarsem filmográfiájában azonban az IMDb-n, a hat filmje közül a legnagyobb értékeléssel a 2006-ban készült Zuhanás (The Fall) büszkélkedhet.

the-fall.jpg

A leírás alapján egy látszólag könnyed meséről van szó, tele fantáziával és gyermeki ártatlansággal. Az 1920-as években járunk, Los Angelesben, ahol egy deréktól lefelé átmenetileg lebénult kaszkadőr, Roy Walker (Lee Pace) megismerkedik egy törött karú kislánnyal, Alexandriával (Catinca Untaru). Egy történetet kezd el szőni neki, ami az öt éves Alexandria, és így a mi szemünk előtt is valóságként bontakozik ki. Ez azonban nem egy hétköznapi mese: nem csak egy hős van benne, hanem rögtön hat, és ők sem tipikus protagonisták. Valójában banditák, és azon dolgoznak, hogy bosszút állhassanak egy korrupt helytartón, aki valamilyen úton-módon egyszer mindannyiuknak keresztbe tett. Találkozunk a történetben Nagy Sándorral, egy úszó elefánttal, Charles Darwinnal, egy baljóslatú karavánnal, egy nem kimondottan szokványos románccal, és a képzelet látszata mögött megbúvó tragédiával. Utóbbi fokozatosan bomlik ki a szemünk előtt, akárcsak Alexandriának – neki az egész egy történet marad, a néző feje fölött azonban végig ott lebeg Damoklész kardja, emlékeztetve őt, hogy nem minden mesének van jó vége.

A film kétórás játékidejével az érzelmek teljes skáláját végigjáratja velünk. Talán méltán nevezhető ez az alkotás Tarsem legkülönösebb filmjének, ebben ugyanis semmi nem az, aminek látszik. Habár egy mesét látunk kibontakozni, a valóság borzalmai lassan átitatják azt, és a kettő teljesen összemosódik. Nem tudunk szabadulni az érzéstől, hogy Roy rejteget valamit, hogy több van a mélyben, mint amit Alexandria szemével látunk. Csak akkor válik nyilvánvalóvá, hogy mi is volt ez a nyomasztó érzés, amikor bebizonyosodik, hogy Roy kihasználja a kislány kíváncsiságát és kötődését saját öngyilkos vágyainak érdekében. Alexandria maga sem fogja fel, hogy mit tesz, és nem látja Roy valódi szándékát. Barátjának tekinti őt, aggódik érte, és bármit megtenne, hogy segítsen neki. A férfi magát is beleszövi a történetébe, és Alexandria az apjaként tekint rá, ezzel is jelezve a köztük lévő szoros kapcsolatot. Talán ezért van az, hogy akármilyen szörnyű is Roy tette és akármennyire is elítéljük érte, a múltja és Alexandria iránta érzett kötődése miatt nem tudjuk meggyűlölni őt.

Alexandria karaktere hasonló mélységekbe hatol, mint Roy-é. Egy tragédiák sorozatát túlélő kislányt látunk, aki teljes természetességgel beszél az őt érő megrázkódtatásokról, köztük édesapja haláláról valamint otthona elvesztéséről. Roy számára a mese csak egy álca, egy kifogás, hogy közel férkőzhessen a kislányhoz és manipulálhassa őt, de Alexandriának a férfi által szőtt történet napról napra többet jelent. Nem csak kalandot és románcot rejteget, hanem metaforikus jelentéstartalma is van. Az újra és újra visszatérő ’I fell’, vagy a film talán egyik legjellegzetesebb jelenetében elhangzó ’Are you trying to save my soul?’, egyértelműen azt sugallják, hogy sokkal több van a történetben, mint ami elsőre látszik. Van valami a történetben, ami reményt ébreszt, még akkor is, amikor Roy mélypontra kerül, és habár hatalmas áldozatok árán, de a film legvégén ez a bizakodás be is teljesül.

the-fall-6.png

A szereplőgárda tökéletesen lett összeválogatva. A fizikailag és büszkeségében is sérült kaszkadőrt alakító Lee Pace (Hobbit-trilógia, Halottnak a csók, A galaxis őrzői) tökéletesen mutatja be a tehetetlen, küszködő embert, aki nem csak a járás képességét, de a szerelmét is elveszítette. Alakítása mind a sejtelmes, némán szenvedő jelenetekben, mind pedig az érzelmes, dühkitöréses pillanatokban fantasztikus. Catinca Untaru, a romániai származású színésznő a film forgatásakor csak kilenc éves volt, de korát meghazudtolóan villogtatja tehetségét a filmben – sok jelenet teljesen improvizált volt, de kivétel nélkül mindenhol hihető és szívbemarkoló alakítást nyújt. A mellékszereplőkre nem jut sok idő, mégis ők kerekítik egésszé a történetet, és sorsuk a filmben minden nézőt szíven üt.

Érdekessége még az alkotásnak a szinte Wes Anderson filmjeit idéző operatőri munka – a változatos, művészi kamerabeállítások, a sokszor visszaköszönő tengelyes szimmetria, valamint az élénk színek használata is az amerikai rendező világára emlékeztet. Szinte érezzük a bőrünkön a meleget és a párát, olyan autentikus minden díszlet, minden forgatási helyszín. Mindegy, hogy a kórházban vagyunk éppen vagy egy sivatag közepén, minden részletesen kimunkált, semmi sem véletlenszerű. A légkör és a történet előrehaladtával ránk nehezedő nyomás szinte fojtogató, és a film végére érve, a konfliktus feloldásánál belőlünk is felszakad egy sóhaj.

A film varázslatot, mesét, egy mélyen gyökerező barátság történetét ígéri, és ezt is adja – meg még egy csomó mást. Elgondolkoztat az életről és a halálról, az újrakezdésről, a reményről, és mindezt a legcsodálatosabb formában teszi: egy kislány szemszögéből. A Zuhanás a néző számára is egy zuhanás, de a karakterekhez hasonlóan ő is rájön a végén, hogy a földet érés bár fájdalmas, de sokszor megéri, elvégre nem mindig a véget jelenti. Véleményem szerint pedig ebben rejlik a film valódi varázsa és mondanivalója.

A bejegyzés trackback címe:

https://kinoglaz.blog.hu/api/trackback/id/tr247227517

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.