Facebook-oldalunk

Kedvelj minket a Facebookon is! A cikkek mellett rövidebb híreinket és játékainkat is ott osztjuk meg, illetve filmes idézeteket, képeket is találhatsz!

Bloglovin'

Rovataink

">

Heti mozibemutatók

  • Mia Hansen-Love: Éden
  • John Edginton: Genesis: A siker útja
  • Simon Curtis: Hölgy aranyban
  • George Miller: Mad Max – A harag útja
  • Gillian Greene: Rekviem egy macskáért
  • Elizabeth Banks: Tökéletes hang 2.
  • Martin Provost: Violette

 

tovább »

Támogatónk

galaktika.jpg

A nő, aki nem lát a szemétől – Nagy szemek

2015. március 4. 12:26 matanee

Általában, ha olyan nagy kortárs rendezők nevét halljuk, mint például Quentin Tarantino, Christopher Nolan vagy James Cameron, van róla sejtésünk, hogy mire számíthatunk: vannak jellegzetességeik, amelyeknek hála stabil rajongótáborral rendelkeznek. Valószínűleg nem vagyok vele egyedül, ha Tim Burtont is ebbe a sorba veszem, elvégre számos olyan film került már ki a kezei alól, ami szinte fémjelként hordja magán a „burtoni sajátosságokat”. Legyen szó akár az Ollókezű Edwardról (Edward Scissorhands, 1990), a Charlie és a csokigyárról (Charlie and the Chocolate Factory, 2005), a Sweeney Toddról (Sweeney Todd: The Demon Barber of Fleet Street, 2007) vagy a Halott menyasszonyról (Corpse Bride, 2005), mind hozzájárultak ahhoz, hogy Tim Burton a különös látványvilággal, a kissé groteszk karakterekkel és a hihetetlenül kreatív történetvezetéssel írja be magát a nagy rendezők közé.

Sajnos azt kell mondjam, hogy a Nagy szemek (Big Eyes, 2014) nem illeszkedik ebbe a szinte már hátborzongatóan varázslatos világba. Párszor úgy érezzük, hogy bele szeretne, de egyszerűen nem tud. És ami így a néző számára marad, az nem egy rossz film, de nem is jó.

01.jpg

A Golden Globe-bal büszkélkedő film igaz történeten alapszik. Főszereplője Margaret (Amy Adams), a tehetséges és igencsak forradalmian új stílussal betörni kívánó festő, akinek tönkrement házassága után, egyedülálló anyaként új utakat kell keresnie. Hozzá is megy az első férfihoz, aki az útjába kerül, Walter Keane-hez (Christoph Waltz), és a film során ennek a döntésének a levét issza – már-már bosszantóan sokáig.

Az alapkonfliktus hihetetlenül egyszerű: Walter kisajátítja Margaret képeit. A megoldás még egyszerűbb: Margaretnek mindössze annyi dolga lenne, hogy még a gatyát is lepereli a férjéről, aztán szépen megszedi magát és boldogan él, míg meg nem hal. De persze akkor nem lenne belőle film, úgyhogy ehelyett másfél órán át figyelhetjük, ahogy Margaret rabszolgaként festi a képeit a szomorú, nagy szemű gyerekekről egy olyan embernek, aki gerinctelenül sajátjának vallja őket és bezsebeli az értük járó elismerést. Azt hinnénk, hogy aki vallja az egész "a szem a lélek tükre"-mottót, az jobban meggondolja, hogy kiben mennyire bízik, és kibe szeret bele rögtön. Valaki szóljon Margaretnek, hogy a saját szemeit is jobban ki kéne nyitnia!

02.jpg

Ha valaki úgy ül be a moziba, hogy egy jól megszokott Tim Burton filmet akar látni, az csalódottan fog távozni. Nem fog látni varázslatot, csodákat, sötét kastélyokat, többdimenziós karaktereket, de még csak egy kimondottan izgalmas vagy magával ragadó történetet sem. Hogy akkor mit fog látni? Egy naiv, magát elnyomatni hagyó, habár végtelenül tehetséges főhősnőt; Christoph Waltzot, aki szerintem még mindig nem tudta teljesen levetkőzni a Becstelen brigantyk (Inglourious Basterds, 2009) Hans Landáját, de ez nem is baj, elvégre tökéletesen hozza a fokozatosan őrületbe csúszó, elnyomó férj alakját; egy rakás, szinte archetipikusan kiszámítható mellékszereplőt, akik nem tesznek hozzá kimondottan sokat a történethez; és végül, de nem utolsó sorban, rettentő sok ablakon kibámulást.

Az elején még együttérzünk Margarettel, mikor látjuk, hogy a helyzete tényleg kilátástalan. Akármit is csinál, akárhogy is dönt, valamit elveszít: ha kilép új házasságából, akkor elvehetik tőle a gyermekét és a tetőt a feje felől, de ha marad, azzal az alkotói büszkesége csorbul, majd egy idő után teljesen megszűnik létezni. A filmben évek telnek el azzal, hogy hagyja magát belekényszeríteni egy pozícióba, amiről egyértelműen tudja, hogy soha nem lesz jobb, mégsem tesz semmit. Megvárja, míg teljesen elmérgesedik a kapcsolata mind a férjével, mind önmagával, és csak akkor lép, amikor a férje már fizikailag is veszélyezteti. Nézőként értjük is, hogy Margaret miért marad, meg nem is. A szenvedése hamar repetitívvé és idegesítővé válik, ahogy Walter „humoros” megszólalásai is, és a film végére már nem kívánunk mást, mint hogy válogatott módszerekkel lenyelethessük vele Margaret ecseteit.

Mivel ez a film elsődlegesen életrajzi dráma, az alkalmanként felbukkanó burtoni elemek nem érződnek helyükön valóknak. A film konfliktusának végső kiéleződése, vagyis Margaret és Walter kapcsolatának mélypontja annyira hirtelen jön és annyira nem illik bele a miliőbe, hogy szinte lesodorja a közönséget a nézőtérről. Margaret vívódása saját magával és az alkotói énjének elnyomása néha hallucinációkat idéz elő nála, amelyekben nagyon halványan megjelennek azok a jellegzetességek, amiket szeretünk Burton filmjeiben. Ez azonban már csak odadobott csontnak érződik.

03.jpg

Már kiemeltem Christoph Waltz (Vizet az elefántnak, Django elszabadul, Becstelen brigantyk) fantasztikus alakítását, de ez szerintem az egyetlen, ami igazán emel a filmen valamennyit. Amy Adams (Acélember, A nő, Amerikai botrány), akinek a csillaga mostanában igencsak felfelé ível, talán csak Margaret karakteréből adódóan elég egysíkú alakítást nyújtott. A mellékszereplők között esetleg a Times szenvtelen kritikusa (Terence Stamp) az említésre méltó, de sem a Margaret lányát alakító Madeleine Arthur, sem pedig a legjobb barátnőjét játszó Krysten Ritter nem adnak semmit a filmhez, ahogy a többi mellékszereplő sem.

Megjegyzendő pozitívum, hogy a film hangulatához és történetéhez tökéletesen passzolt a látványvilág, a kellékek és a díszletek. Minden, amit a képernyőn láttunk, visszavitt minket a ’60-as évekbe, így ha másnak nem, de időutazásnak mindenképp jó volt ez a száz perc. Arra azonban senkit nem bátorítok, hogy a Tim Burton stílusa iránti rajongásából menjen el a moziba március 5-én megnézni a Nagy szemeket – ez egy nem teljesen átlagos rendező teljesen átlagos drámája. És sajnos ebből nem születik kiemelkedően jó moziélmény.

A bejegyzés trackback címe:

https://kinoglaz.blog.hu/api/trackback/id/tr247238743

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.