A Csajkor (Bande de filles, 2014) hősnője a maga kontrollált világában próbálja felfedezni személyiségét, miközben egyéni szabadságkeresése feszegeti a számára előírt jövőkép határait. Élete gátját a bátyja képezi, aki élete minden területére kihatással van: a család többi tagjával való kapcsolatára, a tanulmányaira, a barátaira és a szerelmére. Kérdés, hogy egyik önmegvalósításból a másikba csapongása, valamint alkalmankénti felületi boldogsága elmúlik-e, és megtalálja-e a számára ideális utat mind a kapcsolataihoz, mind önmagához. A Sráckorral (Boyhood, 2014) való hasonlóság a végkifejlet kiszámíthatatlanságában rejlik, ugyanis nem tudni, mi következik a főszereplők pillanatról pillanatra változó életében, míg eljutunk odáig, hogy felnőttnek nyilváníthatjuk őket.
A főszereplőt, Karidja Tourét mindössze első szerepében láthatjuk, ám Céline Sciamma rendezése immáron a harmadik munkája a rendezőnőnek, és meg is látszik rajta a tapasztalat, ami a történetet és a megvalósítást illeti. A felnőtté válás, a női sorsok reprezentációja többszörösen feldolgozott téma, így eleve nehéz újat mutatni, azonban más perspektívából kaphatunk némileg eltérő, újszerű rálátást. Kellően drámai a történet, kellően izolált a közeg, amelyet bemutat, a főszereplő kellően érdekes és hullámzó életvonalat jár be, azonban nincs meg benne az X faktor. Nem ad olyan dramaturgiai, lélektani vagy kivitelezésbeli többletet, amely markánsan megkülönböztetné a hasonló témákban készült filmektől. Beolvad a témakörébe, amelyben el is tűnik. Technikai oldalról megközelítve, nem igazán van olyan kép/képsor, amelyre emlékezni lehetne. A helyszínek önmagukban nagyon jó alapot nyújtanak, rendkívül jól lettek kiválasztva, a szereplők pedig elmozognak bennük, azonban egy külvárosi babaháznál nem nyújt többet a megjelenítésük.
Csupán egy szekvencia van, amely mégis más, mint a többi, de méghozzá úgy, hogy az valóban érdekes és rendhagyó. Hívjuk ezt Rihanna-szekvenciának, mivel az énekesnő Diamonds című számát hallhatjuk teljes egészében, amelyre a négy barátnő playbackel és jól szórakozik egy estére kibérelt szállodai szobában. Önfeledt boldogság sugárzik mindannyiukról, ami azért elkeserítő és szívfacsaró, mert tudjuk milyen körülmények között élnek, és ez az egész estés szórakozás kínálkozik csak nekik. Súlyosbító tényező viszont, hogy ehhez a gyémánt ragyogta estéjükhöz mások kárán jutottak, amely ezáltal ambivalens érzéseket kelt a nézőben. Egyszerre lehet örülni, sajnálni és valamilyen szinten megvetni is az ő kis kompániájukat, amelynek Marieme is már a teljes jogú tagjává vált. Ez az epizód nemcsak azért válik ki a többi közül, mert egyfajta zenés betétként működik, hanem mert ehhez kapcsolódóan a megvalósítása is eltér a többitől. A kis szállodai szobát stilizált kék fény lepi be, a szekvencia szerkesztése pedig egy videokliphez hasonlít, ami által még inkább elrugaszkodik a lányok valós, lehangoló életétől, és egy olyan világba repíti őket, amelyben szabadon fejezhetik ki elfojtott boldogságukat. Ha a film többször élt volna ehhez hasonló kísérletező, kiugró epizódokkal, összességében talán el tudta volna érni, hogy nagyobb hatást gyakoroljon a befogadójára, és maradandóbb alkotássá váljon a fő témát illetően.
A Csajkor nagy része egy Bajos csajok (Mean Girls, 2004) történet, csak ezek a lányok tényleg bajosak. Alapvetően fiúsan viselkednek, stílusuk kemény, ha csak furcsán néznek rájuk a „városiak”, előkerül a bicska. A tiszteletért és a népszerűségért komoly harcokat vívnak, csakúgy, mint egymásért. Bármilyen elítélendőek is a tetteik, egymás felé őszinteséggel állnak, és támaszt nyújtanak a másiknak. Marieme általában nem tudja, mit akar, de azt tudja, hogy mit nem. Olykor határozott, olykor pedig épp az ellentéte. Karidja Touré játéka jól próbálta hozni ezt a karaktert, de végeredményben inkább az ártatlan bárány ábrázat uralkodott el, az viszont kiválóan. Legtöbbször a kifejezéstelen arca azt sejteti, hogy sok benne az elfojtott érzelem, amelyet nem mutathat ki, de amikor igazán meg kellene nyilvánulnia a karakterének, a színészi játék továbbra is benntartja az érzelmeket.
Annak ellenére, hogy nem olyan nagy dobás, mint a Sráckor, a Csajkort azért igenis érdemes megnézni, mert témájában felkavaró. A rendező és egyben forgatókönyvíró, Céline Sciamma alkotása több jelentős jelölés mellett (Cannes, César, LUX) megnyerte az amerikai női filmkritikusok 2014-es legjobb moziban be nem mutatott filmjének díjat. Azóta már az Egyesült Államokban is bemutatták, március 5-től pedig már nálunk is nézhetitek!