A Disney legújabb filmje az élőszereplős Hamupipőke (Cinderella, 2015) sajnos közel sem hozza a Jégvarázs (Frozen, 2013) által felállított mércét. Elsa és Anna személyében rendkívül erős, sokak szerint már-már feminista karaktereket ismerhettünk meg, ezzel szemben Ella, vagyis Hamupipőke csak szép, kedves és sír, így jutalmul megmenti a herceg, és hercegnő lesz. Nem is értem, miért a Frozen Fever (2015) című Jégvarázs kisfilmmel párosították. (Na jó, mégis tudom… Ezzel akarták biztosítani, hogy a Hamupipőke is „box office hit” legyen…)
Szóval először beszéljünk erről a kisfilmről, amely rendkívül kellemes meglepetést okozott. Chris Buck és Jennifer Lee által rendezett Frozen Feverben Anna születésnapján találjuk magunkat, ahol Elsa mindent elkövet, hogy a nap tökéletes legyen, ám ezt megnehezíti megfázása, melynek hatására rendkívül aranyos kis hóemberkéket tüsszent. Igazán felüdítő látni az ismert karaktereket hétköznapi köntösben. A történet szépsége meg pont az egyszerűségében rejlik, jól esik nézni, és nem is akarja az ember, hogy véget érjen.
De térjünk is át arra a valamire, amire én tuti nem vinném el a kislányom, vagyis a Hamupipőkére. Keneth Branaghra jellemző, hogy inkább nehezebb témákból – pl. Shakespeare, Mozart – varázsol könnyen emészthető, szórakoztató filmeket. Karrierje során igazán megfigyelhettük, hogy képes bizonyos témákat megújítani, és emiatt főleg most, egy olyan tündérmese kapcsán, mint a Hamupipőke, amely vágyik a felújításra, számítottunk is erre, de csalódnunk kellett. Így a jól ismert, – szinte már – unalmas történetet kaptuk: az optimista, kedves és szép Ella (Lilly James) elveszíti szüleit (Hayley Atwell, Ben Chaplin), de apja a halála előtt még egy mostohát (Cate Blanchett) és annak két lányát (Holliday Grainger, Sophie McShera) hozza a házhoz, akik nagyon hamar a padlásra száműzik Ellát. Ám egy nap az erdőben véletlenül összefut a herceggel (Richard Madden), akiről természetesen nem tudja, hogy ő a herceg. Majd amikor a bálba nem engedik a mostohái a hirtelen feltűnő tündérkeresztanya (Helena Bonham Carter) kisegíti… Felesleges is tovább mondanom, mert mindenki ismeri a történetet, a film meg nem változtat rajta. Ja de, a „hamuból kiszedetem a dolgokat” részeket, úgy ahogy van kihagyták, pedig azok voltak a kedvenceim.
Sajnos Ella karaktere a történetben nagyon passzív szerepet tölt be, de kedves és szép és ez a lényeg, nem? Viszont a színésznőválasztás egy ilyen Hamupipőkére tökéletes. Lilly James megfelelő mértékben bűbájos és egyszerű, és hiába hangoztatja, hogy az számít, ami belül van: hogy legyél kedves és bátor, mégis a herceget a csodás ruhájával és a csillogó dekoltázsával kápráztatja végleg el. Fogadni mernék, hogy ha szakadt ruhában jelent volna meg, a herceg rá se nézett volna. Cate Blanchett mostohája is remek, végre egy gyönyörű nő játssza a gonoszt: ez egy igazán üde, új színt visz abba a kérdéskörbe, hogy miért vett el az apa egy ilyen nőszemélyt. Ám az én nagy kedvencem mégis Helena Bonham Carter tündér keresztanyája: habókos, vicces, és az az arcmimika! Úgy tudom elképzelni, mint aki a tündérképzőben divatlapokat olvasott a tanulás helyett.
Bár nem tetszik, hogy Hamupipőke gyengécske és passzív karakter lett, de a filmnek több jó pontja is akad: remek ruhák, nagyszerű színészválasztás, kitűnő CGI (az egér-ló átváltozáson nagyon jót kacagtam). Így összességében nézhető film lett azoknak, akik nem várnak nagy narratív újdonságokat. Bár a kisebb gyerekek szinte biztos unni fogják a hosszú bevezető szakaszt és egyébként is egy 1 óra 45 perces filmről van szó, ami a Frozen Fever miatt 1 óra 53 percre nő, és ez a kisebb korosztálynak szerintem még túl hosszú. Ja és nincsenek benne dalok se, amelyek lekötnék őket. Szóval ha választanom kell, nálam még mindig inkább a Jégvarázs a nyerő.
