A rendezőóriás, Martin Scorsese 2009-es alkotása, az erősen felkavaró és többféleképpen értelmezhető Viharsziget újabb zseniális alkotással bővítette az elmegyógyintézetekben játszódó, nem egyszer kísérteties hangon megfogalmazott filmek sorát (12 majom egy része, Száll a kakukk fészkére).

Teddy Daniels rendőrbíró új társával, Chuckkal érkezik egy külvilágtól elzárt szigetre, ahol az államok legveszélyesebb elmebeteg bűnözőit tartják fogva. Feladatuk, hogy megtaláljanak egy gyermekgyilkossággal vádolt nőt, aki eltűnt a kívülről kulcsra zárt cellájából. Ahogy a két férfi egyre mélyebbre ássa magát a nem éppen mindennapi ügyben, Teddyben felmerül a gyanú, hogy egy nagyszabású összeesküvésre talált az intézet falai között. Daniels rádöbben, hogy lassan senkiben sem bízhat, még a saját megérzéseiben sem. Paranoid és kétségbeesett kutatásba fog, amelyben minden eszközt bevet, hogy kiderítse az igazságot. Ám nemcsak a szigetet körbezáró viharral és a pszichiátria kegyetlen rejtélyével kell megküzdenie, hanem saját fenyegető démonjaival is, melyek fájdalmas múltjából táplálkoznak.

A Viharsziget megfogalmazása film noiros jegyeket idéz: a nyomozó főhős szerepeltetése, kinek a bűnügy megoldása saját lelki problémáira is választ adhat; ahogy ez a karakter a cselekmény előrehaladtával fokozatosan veszti el a lába alól a talajt; sőt, a hallucinációkban megjelenő feleség sajátos ’femme fatale’-ként is értelmezhető. A képi világ – noha nem fekete-fehér – de erőteljesen épít a kontrasztos megvilágításokra és a kísérteties helyszínekre. Martin Scorsese tehát kifejezetten bámulatosan bánik e ritkán felbukkanó műfaj/stílus elemeivel. DiCaprio pedig simulékony ruhaként húzza magára az elveszett rendőrbíró karakterét – zseniálisat alakít.

Azonban a Viharsziget tulajdonképpeni érdeme nem a film noir megidézésében rejlik. Sokkal inkább a néző bravúros becsapásában. A rendező az orrunknál fogva vezet minket azzal, hogy állandó azonosulási pontként a rejtélyben fokozatosan utat tévesztő Teddyt adja nekünk. Együtt merülünk le a rendőrbíróval az összeesküvésbe, egészen a paranoid őrület határáig, ahol már nemhogy a többi karakter szavában nem bízunk, már azt sem tudjuk, hogy mi valóság a filmvásznon, és mi nem az.

És pontosan ennek a hozadéka az, amitől a Viharsziget 2009-ben olyannyira felkavarta a befogadói kedélyeket. A film nem jelenti ki biztosan, hogy miképpen értelmezhető a végkifejlet. Ebben rejlik az ereje: nem mond, csak felmutat – a néző pedig tűkön ül, még a végefőcím után is, és azon gondolkozik, hogy akkor most mi történt meg valójában, és mi nem.

9/10

PanAma