Miklauzic Bence rendező az Ébrenjárók (2002) és A zöld sárkány gyermekei (2010) után ismét nagyjátékfilmmel jelentkezik, mégpedig a Parkoló (2014) című alkotásával. A Filmalap 208,6 millió forinttal támogatta, és a film azóta már a valladolidi és varsói filmfesztiválokat is megjárta.

Valahol Pesten, egy tűzfalakkal körülvett üres kis grundon, Légiós (Lengyel Ferenc) kialakított egy kis parkolót. Bár van valahol lakása, ő mégis egész évben az ott álló lakókocsiban él, és csak egyetlen egy dolgot szeretne: nyugalmat. Ezt az idillt, viszont egy gazdag üzletember, Imre (Szervét Tibor) töri meg, aki, szeme fényének, az 1968-as Ford Mustangjának keres biztonságos parkolóhelyet. Csak, hogy az általa kiszemelt, egyetlen tetővel fedett helyre Légiós nem engedi parkolni, és azt se árulja el, hogy miért. Ezzel kezdetét veszi egy párbaj, amely a film előrehaladtával egyre jobban eldurvul.

Bár sokan westernként emlegetik a filmet, és ezt egyes elemei alá is támasztják, mégse lehetne kijelenteni róla, hogy egy (vagy több) bizonyos műfajhoz tartozik. A Parkoló inkább a legtöbb kortárs magyar filmhez hasonlóan a tömegfilm és a szerzői (esetleg művészfilm) közötti határmezsgyén mozog. A premisszából és a trailerből azt gondolhatnánk, hogy egyhelyszínes, Üvegtigrishez (2001) hasonló, kis magyar valóság vígjáték helyett thriller köntösben. De valójában a film inkább egy dráma. Gyorsan kiderül, hogy itt nem a parkolóról, vagy egy bizonyos parkolóhelyről van szó, hanem két világnézet megütközéséről. Két elmagányosodott kívülálló, akik a párbajuk során szembekerülnek fájdalmas múltjukkal. A két főhős harca a környezetükre is hatással van, mint például egy egygyermekes család életére is és Légiós cimborájára, Edgárra.

A film egy jó alapszituációból indul, a premissza is ígéretes, de sajnos sok helyen elvérzik ahhoz, hogy akármelyik általa belőtt műfajában működőképes legyen. A Parkoló erőssége egyértelműen az alaphangulat, az atmoszféra és a pesti közegábrázolás. A film lassú tempójú, nagyon finoman halad, amit Lengyel Ferenc karaktere is nagyon hangsúlyoz. A már-már A nyomozó (2008) főszereplőjére emlékeztető figura, nyugodt, csendes és nehezen kihozható a sodrából. Mégis pont ez teszi nehézzé az azonosulást. Maga ez a tempó is akadályozza a feszültségkeltést, és a végét egyenesen lapossá teszi. Legalább három olyan pontot találunk a film vége felé, ahol már rég el lehetett volna vágni, ehhez képest az utolsó kép amit láttunk, az egy kínos dialógus (amiből sajnos a film is bővelkedik) és egy klisés szerelmi-családi hangulat.

Az ellenfél karakterének utolsó cselekedetei úgyszintén meglepően érdektelenek. Azt várnánk, hogy a végén végre valami megvilágosodást kapna, de úgy tűnik mintha csak arra vágyott volna, hogy valakinek bebizonyítsa, hogy az élet kemény, de igazságtalan, és amit akar, azt ő megkapja. Összességében a film mégse nevezhető kifejezetten rossznak, mindenféleképpen érdemes legalább egyszer megnézni. Egy midcult próbálkozás, amelyben hűen a magyar filmes hagyományokhoz, megint egy látszólag unalmas hétköznapi munkával ellátott figura kerül egy dráma, thriller és western elemekkel kevert izgalmas történet középpontjába. De mint sok magyar szerzői műfajfilmes próbálkozás is, pont itt bukik el: nem tudja eldönteni, hogy melyikhez tartozzon.