Hollywoodnak, akárcsak a képzeletbeli Gothamnek, hős(ök)re van szüksége. Alejandro González Inárritu pont ezt tagadja meg tőlünk legújabb filmjében, amely többek között újabb kritikája az Álomgyárnak. A mexikói rendező legfrissebb művével azon szakemberek sorába csatlakozik, akik kívülről jönnek, hogy belülről bomlasszanak (két példa tavalyról: Piszkos pénz és Térkép a csillagokhoz). Nem ez Inárritu első amerikai filmje és eddig se az alkalmazkodás volt a legpontosabb szó tevékenységének leírására. Most sem műfaji szabályok alapján, a profitorientált tömeggyártás elvei mentén jár el. A Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) ennek ellenére nem egy művészfilm, noha a művészet kifejezés legszigorúbb követelményeinek is eleget tesz.
Adott egy kiégett mozisztár, aki évtizedekkel ezelőtt egy szuperhős szerepében lett igazán ismert (Michael Keaton játssza, és bár úgy tűnik, mintha rá lenne írva a szerep – tekintve, hogy az egykor Batmant játszó színész mára B-produkciók mellékszerepébe kényszerült – a készítők ezt tagadták). Főhősünk, Riggan, most egy Broadway darab rendezésével és főszereplésével próbálja bizonyítani, hogy nemcsak létezik még, de több egy egyszerű gumiruhás blockbuster-sztárnál. Ennek a színdarabnak a próbáiba és előadásába nyerünk betekintést, miközben Riggannek nem csupán excentrikus színésztársával, Mike Shinerrel (Edward Norton), illetve saját, elhanyagolt lányával (Emma Stone) kell megküzdenie, de a benne bujkáló démonokkal is.
A színészek által felöltött latexjelmez ugyanis egyfajta analógia: a gumiruha, amit a szuperhősök viselnek olyan, mint egy BDSM-öltözék. A sztárok önként öltik magukra, hogy aztán Hollywood (a domina szerepében) kvázi lealacsonyítsa őket a nézők élvezetéért. Az embert tetőtől-talpig beterítő gönc dehumanizálja az egyént, nem véletlen, hogy számos szuperhős-alterego állati motívumokból építkezik. És hogy miért ölti magára mégis a gumiruhát szinte az összes nagy színész? Ennek legegyszerűbb, bár nem mindig az igazságot fedő magyarázata a pénz. A szuperhős filmek népszerűsége miatt a gigabevételekből ugyanis a sztároknak is csurran rendesen, márpedig a Törtetők (Entourage, 2004-2011) óta tudjuk: néha el kell vállalni egy szerepet csupán a gázsiért, hogy aztán a színész az egyéni presztízsprojektjeit üldözhesse, mint például egy kisköltségvetésű függetlenfilm.
Ez az oppozíció zabálja főhősünk lelkét belülről egy madárember képében: népszerűség kontra presztízs. De ha azt gondolnánk, hogy az utóbbi iránti törekvés nemesebb cél, itt van nekünk az Edward Norton által játszott figura. Mike Shiner a kritikáknak él, az elismerésnek, a nívónak. Nem is létezik a szerepein kívül: színpadon minden megy neki, de az életben semmi. Annyira fontos neki, hogy mit sugároz a nézők felé, hogy elvesztette a kapcsolatot a valódi emberekkel az életében. Már a neve is beszédes: Shiner, és úgy ragyog, akárcsak egy csillag a Hollywood Boulevard márványburkolatán, egyetlen hibája, hogy nem igazi. Mindössze ikonikus kapcsolatban áll a valódi égitestekkel. De a film nemcsak az Álomgyárnak, a Broadwaynek, és a kettő kreált sztárjainak pörköl oda: a Birdmanben a kritikusok is megkapják a magukét.
Egy igazi meta-filmmel van tehát dolgunk, és ha nem lenne elég a zseniális forgatókönyv, a színészek, még magukhoz képest is lenyűgözőt nyújtanak. Keaton és Norton Oscar-érdemes játékot produkál, de Emma Stone is egyre jobb szerepről-szerepre, most se kelt csalódást (tavaly az új Woody Allen-filmben, a Káprázatos holdvilágban [Magic in the Moonlight, 2014] is figyelemreméltó volt). Mindezek alapján egy remek kamaradráma is lehetne a Birdman, tekintve, kevés helyszínen játszódik és eléggé dialógusközpontú. De nem az: Emmanuel Lubezki mozgékony kamerája tekeregve követi a szereplőket mindenhova a keskeny folyosókon keresztül. Szinte egy pillanatra se áll meg – ilyen folyékony képalkotást legutoljára talán az Egon és Dönciben (2007) láthattunk, márpedig az egy animációs film. Inárritu elvetemült ötlete alapján ráadásul az egész egy nagy hosszú snitt, amelyben vágások ugyan vannak, de mindegyik rejtett, így egy pillanatra se bomlik meg a folyamatosság.
A Birdman tehát nemcsak egy komoly, filozofikus mű; egy rendkívül szórakoztató fekete komédia (merthogy vicces, görbe tükör lévén, meg, mert egyébként is tele van komikus jelenetekkel); de emellett egy technikai bravúr is. A film ütemességét ráadásul továbbnöveli a zene, amely ahelyett, hogy a blockbusterek epikus partitúráit idézné, hektikus dzsesszdobok harmonikus concertója (egy másik idei Oscar-várományosban, a Whiplashben hallhattunk hasonló muzsikát). Mindez pedig különlegessé, letaglózóvá, valóságos varázslattá teszi Inárritu új rendezését. Igazi felüdülés a sok popcorn-szuperhős után. Ha decemberig nem feledkeznek meg róla az emberek (nem lesz könnyű), akkor a hazai év végi listákon a Birdman tuti szerepelni fog. Addig pedig útközben a két Golden Globe-ja mellé valószínűleg az Akadémiától is bezsebel pár szobrocskát. Abszolút megérdemelné. Ez maga a művészet.
