Nincs mese, Danny Boyle korunk egyik legnagyobb filmes zsenije. Elég, ha csak utolsó három filmjét felidézzük: 127 óra (127 Hours, 2010), Gettómilliomos (Slumdog Millionaire, 2008), Napfény (Sunshine, 2007), és akkor még nem is beszéltünk a Trainspottingról (1996), vagy a Sekély sírhantról (Shallow Grave, 1994), amik egyenesen a kultuszfilmek közé sorolhatók.

Nos, Mr Boyle a Transszal (Trance, 2013) sem hibázott. Pedig rizikót vállalt, mikor egy pszichoterapeuta femme fatale kezébe adta a távirányítót. De ennyire azért ne siessünk előre!

A film Simon (James McAvoy), egy aukciós ház alkalmazottjának monológjával indít: beavat minket a műtárgy lopás rejtelmeibe, ami mit ad' Isten, be is következik, Frank (Vincent Cassel) és csapata jóvoltából. Simon megpróbálja megállítani a rossz fiúkat, cserébe Frank leüti, így egy kisebb emlékezetkieséssel lesz gazdagabb. A baj csak az, hogy Simon is benne van a buliban, olyannyira, hogy a festményt egyenesen magának akarja megszerezni, viszont a fejsérülésnek hála, nem emlékszik hova rejtette. És itt jön a képbe Elizabeth Lamb (Rosario Dawson), a beígért pszichoterapeuta, aki hipnózissal próbálja meg előcsalogatni Simon emlékeit, a mi fejünkben meg összekavarni a valóságot a pszichózissal.

Rosario Dawson visszafogott femme fatale, de mégis érezzük, hogy több, mint egy konzervatív öltözködésű, dohányfüstmentes pszichológus. Olyan erős szexualitás lapul benne, amit Danny Boyle ki is használ, mikor meztelenül sétáltatja a vásznon fel és alá, mondhatni önkényesen, de Boyle esetében soha nem ilyen egyszerű a helyzet. A film végére minden vetkőzés értelmet nyer, nemcsak a freudi voyeurizmus filmi kiéléséről van szó.

Játszik velünk a rendező, és meg is érdemeljük. Rég volt már a mozikban ilyen mind-game film, nem kapunk mindenre magyarázatot egyből, az üditőt meg az első fél órában felszippanthatjuk izgalmunkban. Egészen a film végéig nem tiszta, hogy ki kivel mikor és hogyan.

A fordulatokkal teli forgatókönyv (Joe Ahearne, John Hodge) mellett érdemes kiemelni a film képi világát. Boyle nem először dolgozott együtt Anthony Dod Mantle-lal (Gettómilliomos, 127 óra), és ezúttal is remek munkát végeztek. Úgy játszanak a tükröződő felületekkel, amit szinte már tanítani kellene. A tükrök által mossák össze a valóságot az álommal, így a néző szinte elveszik a filmben.

Összességében 2013 egyik legütősebb filmjéről van szó, egy igazi Danny Boyle filmről, amiről bár minden ízében lerí, hogy mégiscsak egy film, de azért elhiszünk neki mindent. Agyfacsarás ide vagy oda.

10/10

Kockás