Alex Proyas (A holló, Képlet) 2004-es sci-fi-je, az Én, a robot kiváló lehetőségeket bújtató, jó alaptörténettel operáló sci-fi, mely azonban alig kapálódzik az ellen, hogy belefulladjon az amerikai álomgyár klisés felszínességébe. Kár érte, nagyot durranthatott volna!
2035-ben járunk, Amerika robotbirodalom. Del Spooner nyomozó (Will Smith) techno-fób, szinte egyedüliként a társadalomban, mely üdvözítőként fogadja az emberek fizikai terheit átvállaló gépeket. Csakhogy Spoonert egy váratlan haláleset ügye pont az U. S. Robotics vállalathoz irányítja, ahol felmerül a gyanú, hogy a gyilkosságot egy lázadó robot követte el. Ez azonban a robotika alaptörvényeinek értelmében (amelyet minden legyártott modellbe beprogramoznak) lehetetlen. Spooner nyomozni kezd, de hamarosan nemcsak az állása és jó hírneve forog kockán, hanem az élete is – az emberiségről nem is beszélve. Vajon ki az igazi ellenség? A lázadó robot? A gyár feje? Vagy egy hatalmasabb elme áll a háttérben?
A történet – A kétszáz éves emberhez hasonlóan – a sci-fi-irodalmi lángelme, Isaac Assimov fantáziabirodalmából táplálkozik, többek között az ő nevéhez kapcsolható a robotika három alaptörvényének lefektetése is. A cselekmény konfliktusa ügyesen operál annak kérdésével, hogy a törvények megszeghetők-e egy robot számára, vagy egyáltalán bármilyen módon felülírhatóak-e. Ez egy ígéretes logikai játékot rejt magában, mely a fordulatos végjátékban egy kikezdhetetlen, ám tragikus következményt von maga után.
A morális vetületet sűrű akcióba ágyazzák az alkotók, amivel nem is lenne baj, mert a jelenetek pontosan kiszámítottak és zömében belül maradnak az ízléses izgalom határán. Csak sajnos súlyosan elviszik a film elgondolkodtató részét a puszta látvány-szórakoztatás irányába és így elsikkad a mondanivaló, ami a sztoriban rejlik.
Ám ami a tulajdonképpeni szemrángást okozza, az a hollywoodi csomagolás. A karakterrajzok kapásból röhejesek. Will Smith szerintem nem egy rossz színész (a Legenda vagyok-ban egészen szívszorítót alakít), de Spooner szerepében csak nevetségessé válik. A film első öt perce azzal indul, hogy felkel (természetesen félmeztelenül, hogy máshogy), elrévedő tekintettel edzi tökéletesre gyúrt testét, majd még ráadásként totál pucéran a zuhanyzóban is szépen megmutatják, ahogy az izmain végigcsorog a víz. Értem én hogy jó pasi, de ki találta azt ki, hogy ezt ennyire az arcomba mázolják? A főhős további ábrázolása is elég bizonytalan: kapunk egy laza nyomozót, aki mániákusan techno-fób elvek alapján építi ki életvitelét. Csak hogy a vicceskedő, túlzóan lezsernek ábrázolt személyiség mögül kényszeredetten átviláglik egy kortárs rapper figura, amit a Spooner karakter teljesen ledob magáról. Emiatt a célttévesztett szereplőábrázolás miatt pedig a gépgyűlöletet megelőlegező tragédia teljesen súlytalanná válik, sehogy sem facsarodik össze a szívem, amikor a nyomozó beszámol az esetről.
Sajnos a karakterek kifinomultsága a többiekre sem jellemző – Kelvin erőltetetten érzelemmentes és átmenet nélkül változik rideg „gépnőből” emberivé (ráadásul Bridget Moynahan játéka igen erőtlen is), Shia LeBeof szerepeltetése pedig több, mint indokolatlan. Az egyetlen érdekes, látványos változásra képes hős a filmben Sonny, pedig ő egy robot.
A képi világ hollywoodian csilli-villi, mint amilyen az egész alkotás is. Mellőz minden mellékes gondolatot, amit megjeleníthetne: nem operál a színek érdekes eltolásával, vagy rendhagyó képkivágatokkal, még a kameramozgások sem egyediek. Ami pedig szinte már hasfalrengető, az a product placement-ek (termékelhelyezések) alkalmazása: jó, hogy arcon nem rúgnak egy Converse-zel, vagy el nem üt Spooner luxuskivitelű Audi-ja (arról a logikai görcsről nem is szólva, hogy egy nyomozónak miből telik ilyenre).
Az Én, a robot a jó történetalapban rejtőző morális filozofálgatás lehetőségének teljes figyelmen kívül hagyásával és a tömegigények megszokott, kockázatmentes kielégítésével vállalja a középszerű sci-fi szerepkörét. Pedig csak egy kis bátorság kellett volna – meg persze a dagadtzsebű szponzorok lerázása.
6/10
