Mundruczó Kornél filmjei kevés nézőt hoznak lázba, megosztó személyiség a rendező. Igazi művész(filmes), magvas gondolatokkal, háttértudást megkövetelő alkotásokkal és lassú, meditatív elbeszélésmóddal – amit vagy meg tudunk emészteni vagy nem, mindenesetre valamilyen reakciót mindenképpen kivált a nézőből. Nem mehetünk el mellette vélemény nélkül.

Személy szerint hol szeretem Mundruczó munkáit, hol nem. A Deltát imádtam, ahogy színházi rendezését, A jeget is, de a Nehéz Istennek lenni című előadás kiverte nálam a biztosítékot, túl művészieskedőnek és öncélúnak találtam, amire a mai napig nem találom a magyarázatot. Van az úgy, hogy valami nem megy le az ember torkán.

És most meg itt van nekünk egy Frankenstein adaptáció á la Mundruczó. Egy meditatív, filozofikus köd, amiből vagy kivágja magát az ember, vagy ott a marad a puszta közepén önmaga körül forogva. Előbbi esetben a pokolba kívánjuk a filmet, ám utóbbiban csak nézzük, és nem tudjuk, hogy miért, de valahogy mégis jó és működik: ez a Szelíd teremtés – A Frankenstein-terv. Gondolom, mondanom sem kell, én az utóbbi csoportba tartozom. Meg se próbáltam megfejteni a filmet, nem kell. Elég nézni, és a hangulata lesz az, ami megfog valami érthetetlen módon. Ugyanis ez egy lassú film. Egy nagyon lassú film, és gyakorlatilag semmi sem történik. Vagy mégis?

Egy romos bérházban találjuk magunkat, ahol egy filmforgatás szereplő-válogatása zajlik. A rendező (Mundruczó személyesen) olyan amatőr főszereplőt keres, akit „jó nézni”. Ezzel párhuzamosan megismerkedünk Rudival (Frecska Rudolf), aki tizenhét éves és az anyját (Monori Lili) keresi ugyanebben a bérházban. Betéved a válogatásra, és egyből érezhető valami kapcsolat jelenléte a rendező és a fiú között. Nem sokkal később kiderül, hogy apa-fiú kapcsolatról van szó. Ám mindeközben Rudi gyilkosságot követ el.

Homályos, igaz? Később sem lesz jobb a helyzet, nehéz megfejteni, hogy ki mit és miért cselekszik. De nem fontos, mert a Szelíd teremtés valahogy úgy szivárogtat belénk életbölcsességet, hogy közben totális képzavart idéz elő az elménkben. Aztán ez szépen lassan enyhül, és minden a helyére kerül. De ha nem hangolódunk a filmre az első képkockától kezdve, veszett üggyel állunk szemben. Ez is egy Mundruczó-film: vagy csodáljuk, vagy, ahogy már említettem, a pokolba kívánjuk. Itt nincs átmenet. Ám az elfogadást kiváló operatőri munka segíti. Erdély Mátyás képei (akit a Magyar Filmszemle operatőri díjjal tüntetett ki 2011-ben ezért a munkájáért) sokat segítenek, hogy elmerülhessünk a Mundruczó-univerzumban. Játszik a térrel és az arcokkal, játszik velünk: mert szépek a képek, amiket látunk, de ami történik, az korántsem ilyen vidám.

A Szelíd teremtést jó szívvel tudom ajánlani mindazoknak, akik harcedzett Mundruczó-rajongók vagy szeretik a lassú művészfilmeket, amik folyamatos gondolkodásra késztetnek, még ha megfejtés nem is társul hozzájuk. 

7,5/10

Kockás