Nagy nehezen a nyugati szél végre hozzánk is elfújta a Mr. Banks megmentése című filmet, amely a Mary Poppins elkészültének nehézkes körülményeit mutatja be. Rögtön leszögezném, hogy ellentétben szinte az összes kritikussal, én nem foglalkoznék túl sokat a film történelmi hitelességével. Bármekkora lódítások és torzítások vannak benne, még mindig szinte vágatlan dokumentumfilmnek minősül a szintén a Disneytől érkező Naomi Campbell-testű, fákkal beszélgető Pocahontashoz képest (és adjunk hálát a Nagy Egérnek, hogy ez csak vicc). Igen, P. L. Travers nem szerette a filmet, Walt Disney pedig valószínűleg rasszista volt, de ez a film nem erről szól. Vegyétek úgy, hogy ez az alkotás a kiskanál cukor a tények keserű orvossága mellé.
Márpedig még ez által a film által bemutatott tények is elég keserűek: A később P. L. Travers néven ismertté vált Helen Lyndon Goff egész életére kihatással volt, hogy az egyébként jópofa, örökké vidám apja, Travers Goff alkoholista volt. Ez a háttértörténet, amit az előzetes nem is hirdet igazán, a film velős részét képezi. Az idősebb Goffot Colin Farrell játssza, akinek ugyan távolról sem ez a legkiemelkedőbb alakítása, viszont meglepően jó partnere a gyerekszínészeknek. Emma Thompson pedig, akiről tudjuk, milyen imádnivaló tud lenni, itt hatalmasat alakítva játssza el a kimért, sótlan, sznob írónőt, aki mégis kedvelhető a maga elesett módján. Meggyőződésem, hogy Amy Adams elég középszerű Amerikai botrányos szereplése helyett őt kellett volna Oscarra jelölni. Természetesen a Disney-stábot játszó, főleg sorozatokból ismerős színészek (Bradley Whitford, Paul Giamatti, B. J. Novak, Jason Schwartzman) is jól játszanak, de az ő figuráik nagyrészt kimerülnek abban, hogy nagyon kedvesek, szerethetőek, és amerikai természetességükkel és lazaságukkal messze állnak a felsőosztálybeli angol sznobériát képviselő P. L. Traverstől.
Ugyan első ránézésre a Tom Hanks által alakított Walt Disney is csupán egy kedves, cuki "mindenki nagybácsija", azonban a film szerintem legérdekesebb pillanatai azok, amikor e mögött a szintén valós/valószerű személyiség mögött felsejlik a kiváló üzleti érzékkel bíró vállalatalapító figurája is. Nekem, bevallom, régóta furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy a hollywoodi hírességek perszónája mennyire igazi és mennyire konstruált. Azt hiszem, hogy ez a film segített ennek megértésében; persze, az öreg Disney valahol tényleg egy aranyos fickó lehetett, ám ennek az egyéniségnek a felnagyítása és fenntartása tudatos, kiszámított választás volt a részéről. (Úgy hiszem, hogy ilyen döntések állhatnak Jennifer "JenLaw" Lawrence cserfessége és Tommy Lee Jones mogorvasága mögött is.)
Ennek a filmnek sok erénye van: a zseniális plakát és színészi játék mellett nekem jól esett újra hallani a kedvenc dalaimat (Érdekesség: magának Disneynek is az Etesd a madarakat c. dal volt a kedvence, ezt játszották a temetésén is.), és bizony, a végére még egy könnycseppet is elmorzsoltam a moziban. Persze, nem egy abszolút szuperkallifradzsilisztikexpialidózus alkotás, de ha a drogos-orgiás Wall Street farkasa után inkább a bennetek élő gyereknek akartok kedvezni, csípjétek el a Mr. Banks megmentését!
7,5/10
Saccperkb
