Az igaz történeten alapuló filmek nagy igazsága, hogy álomgyár mesejellegét likvidálva és a hitelesnek eladott sztori miatt ezreket vonzanak a moziba. „Fú, ez tényleg megtörtént!” – kiáltunk fel letaglózottan az olyan - amúgy valóban jó – alkotások kapcsán, mint az Argó akció, vagy a Fehér tenyér. Ám a valós történetalap még nem visz el a hátán egy filmet – így a Phillips kapitányt sem, mely már a trailer-e alapján is egy középszerű túszdrámát ígért, és nem is nyújtott többet. Kicsit meg is lepődtem a legjobb film-jelölésen…
Richard Phillips (Tom Hanks) – ahogy erre a film címéből pikk-pakk rá is jöttünk – kapitány, méghozzá a Maerks Alabama teherszállító hajóé, mely segélyszállítmányok közvetítéséért felelős az afrikai rászorulók részére. A szomáliai partoktól távol, a nyílt tengeren kalózok támadják meg őket, amiképp erre a veszélyre az USA Tengerészeti Hivatala fel is hívta a figyelmet. Hiába a legénység bátor helytállása és minden erőfeszítése a megmeneküléséért, a bűnözők feljutnak a hajóra. Phillips kapitány pedig felelősségének teljes tudatában elbujtatja a legénységet, és szabadságukért cserébe önmagát ajánlja túsznak. A feszített helyzetben nem kevésbé kétségbeesett kalózok magukkal viszik, és innen kezdetét veszi a túszdráma.
A film legnagyobb problémáinak gyökere a rosszul megírt forgatókönyvből eredeztethető, mely Billy Ray munkája. A történet rendkívül sok kihagyott ziccert rejtett magában: a helyzetek rendre kiszámíthatóak és előre elspoilerezettek. Például: még a nyílt vízi hajózást jóval megelőzve, folyamatosan érkeznek a fenyegető jelek a kalóztámadásról, és az ómeneket mintegy megerősítvén, a katasztrófa törvényszerűen be is következik – ám a film semmi plusz mondanivalóval nem telíti fel ezt tényt (sorszerűség?, a kapitány elővigyázatlansága?, az amerikai Tengerészeti Hivatal hiányzó óvintézkedései?). És amiképp azt a legénység egyik tagja az első, sikertelen támadást követően megjósolja: a kalózok valóban visszatérnek egy második körre. Mintha az egész Phillips kapitányt gúzsba kötné az életszerű hitelesség kötelező szabálya, hogy minden megtörtént esetet katalógusszerűen mondjon el. Emiatt túlságosan „dokumentarista” stílusba csúszik át, és az alkotás filmként megbukik – egy unalmas, langyos pocsolyában úszkálás az egész mű.
Pont az előre kimondottság miatt a fordulatok elsekélyesednek, a túszdráma suspense nélkül, súlytalanul halad előre. Ez nem lett volna baj, ha a film valami mással ellensúlyozná, mondjuk személyiségi drámákkal. De sajnos itt a sorra kihagyott lehetőségek tárháza mutatkozik meg: a legénység pánikhelyzetben történő viselkedésmódja alig jelzett; a kalózokról szinte semmit nem tudunk meg, pedig ez nemcsak karakterek motivációs hálójában hozhatott volna valami igazán ütőset (miért lettek agresszívek), hanem társadalomrajzban/kritikában is (a lesoványodott, éhező szomáliaiak arca mögött rengeteg drámalehetőség bújt meg). De nem. Ezek bűnözők és kész. Még Phillips kapitány karaktere is valódi mélység nélküli, nagyon is modellszerűen működik a vásznon (szereti a családját, jó kapitány, kiváló szakember, és látszólag jól viseli a stresszt).
Egyedül a film utolsó jelentében történik valami olyan, ami tényleg a szívünkig hatol. Ahogy a pánik fokozatosan feloldódik, és a szorított helyzet fellazul, az önmagát erősnek mutató emberről szép lassan lehull az álarc, és megmutatkozik a gyengeség. És azt kell, hogy mondjam, ezért az utolsó 10 percért érdemes végignézni a két órás unalmat – Tom Hanks valamit olyat tett (ismét) a vászonra, amitől percek alatt összeszorult a mellkasom. Emiatt a jelenet miatt – még ha csak nagyon viszonylagosan is, de – érthető az Oscar-jelölés.
Egyébként a film egésze nagyon is középszerű.
6/10
PanAma