A 2000-es évek egyik nagy sikersztorija a szuperhős- vagy képregényfilm. Az emberiséget megmentő bajnokok témája milliókat vonz a moziba, gyakran az év legnagyobb bevételeit hozó produkciókról van szó. Nem meglepő hát, hogy minden idők legsikeresebb filmjeinek listáját böngészve olyan címeket láthatunk az élmezőnyben, mint a Bosszúállók (The Avengers, 2012) vagy A sötét lovag – Felemelkedés (The Dark Knight Rises, 2012).
Akik ezt a toposzt az utóbbi pár évben igazán csúcsra járatták, az a Marvel filmstúdió. Szerializált képregény-adaptációik meghatározóvá váltak napjaink mozijában, de a franchise mindenhonnan ránk köszön az internetes és tévés popkulturális utalásoktól kezdve a Danone joghurtos dobozokon elhelyezett szuperhősök képeiig.
Ezen karakterek közül talán a legnagyobb kedvenc Iron Man, a Vasember, polgári nevén Tony Stark. Két éve láthattuk a sorozat harmadik részét, melynek rendezését az előző kettőt jegyző Jon Favreau-tól Shane Black vette át, akit korábban olyan akciófilmek forgatókönyvírójaként ismerhettünk, mint a Halálos fegyver-széria (Lethal Weapon), az Az utolsó cserkész (The Last Boy Scout, 1991) vagy Az utolsó akcióhős (Last Action Hero, 1993). Nagy feladatot vállalt ezzel, rengeteg elvárásnak kellett megfelelnie amellett, hogy saját elképzeléseit, látásmódját is érvényesítse – ez sikerült is, meg nem is.
Black filmjében Tony Stark (Robert Downey Jr.) élete nem a lehető legjobb vágányon halad. A Bosszúállók végén történt New York-i csata óta, ahol idegen világok katonái, rémségei és egy pökhendi félisten próbálták likvidálni, hősünk nem lel nyugalmat. Alvászavarai és pánikrohamai elől műhelyébe menekül, ahol újabb és újabb Vasember-páncélok készítésével tölti az időt. Ez a Pepper Pottsszal (Gwyneth Paltrow) való párkapcsolatára is negatív hatással van, amin az sem segít, hogy a nőnek új udvarlója akad a zseniális tudós, Killian Aldrich (Guy Pearce) személyében. Ha ezen magánéleti problémák esetleg nem lennének elég nyomasztóak, még egy új, szuperkatonákkal és globális terrorizmussal fenyegető ellenfél, a Mandarin (Sir Ben Kingsley) is felbukkan, hogy megkeserítse hősünk mindennapjait. Végül a nyomásnak köszönhetően Tony ismét felölti páncélját, hogy leszámoljon külső és belső démonaival.
Korábban azt írtam, hogy Shane Black nem tudta maradék nélkül érvényesíteni saját stílusát a filmben, és ez minden bizonnyal nem az ő hibája. A Marvel stúdió a Walt Disney egyik nagy, stabil bevételi forrását jelenti. A megadott formulákat követő filmekben a szigorú megszabások miatt a készítők individuuma ezért gyakran nem érezhető (a Thorról jószerével csak azért tudjuk megmondani, hogy Kenneth Branagh rendezte, mert a stáblistán fel van tüntetve a neve). Ez a tendencia talán változott némiképp a Bosszúállókkal, amivel a viszonylag szabad kezet kapott Joss Whedon a stúdió eddigi legnagyobb anyagi sikerét zsákolta be. Ennek szellemében készülhetett valamelyest a Vasember 3. is. Persze a történet nem túl bonyolult, és a korlátozások továbbra is megvannak, azonban felfedezhetünk a filmben néhány úgymond „szerzői” elemet is. A Blackre jellemző szellemes dialógusok mellett kapunk egy rövidebb „buddy cop movie”-részt is, az akciójelenetek mellett pedig hangsúlyos a karakterábrázolás.
Robert Downey Jr. a lehető legtöbbet hozza ki a szerepből, talán most sikerül neki a leginkább megteremtenie egy személyben a harsány, legyőzhetetlennek tűnő hőst és a hétköznapi, testileg-lelkileg törékeny embert is. Remekül dolgoznak együtt Blackkel – ez már a Durr, durr és csókban (Kiss Kiss Bang Bang, 2005) is kiderült –, kidomborítva Vasember erősségeit és gyenge pontjait. A színészgárda többi tagja is viszonylag stabilan teljesít, talán Guy Pearce karaktere érződik egy kissé súlytalannak, amin a nem túl meggyőző alakítása sem segít sokat. Akit még megemlítenék, az Sir Ben Kingsley, akihez a történet egyetlen igazi csavarja kötődik – egy csavar, amely az eredeti képregény rajongóit nagyon megdöbbentheti (akár fel is háboríthatja), ám kétségkívül ötletes.
A színészi alakítások további dicsérete nem igazán indokolt, a látványé mindenképpen. A CGI annyira élethű, amennyire az a mai technikai keretek között csak lehetséges, nehéz néha megmondani, hogy a Vasember-páncél éppen számítógépes illúzió vagy kosztüm. Talán nem is a speciális vizuális effekteket felvonultató szegmensekből van a legtöbb, de hogy azok kielégítik a velük szemben támasztott elvárásokat, az biztos. A vágás és a hangtechnikai munkálatok terén sem lehetnek panaszaink (ha az AC/DC hiányát nem számítjuk ide szőrös szívűen), a Marvelnek ilyen téren sosem kellett szégyenkeznie.
A különböző erényeit és hibáit figyelembe véve összességében kijelenthetjük, hogy a Vasember 3. nem vallott kudarcot. Némiképp nehezíti az önálló filmként való értékelését a franchise kiterjedése, szabályai és szerializáltsága, azonban ezen filmek célja elsősorban a könnyed szórakoztatás, ennek pedig teljességgel eleget tesz a mű. A humor, a hangulatos akciójelenetek, valamint Robert Downey Jr. és Shane Black összhangja a siker kulcsa, olyan alkotást hozva létre, mely kikapcsol, megnevettet, és választ ad a trilógia visszatérő dilemmájára is – vajon a ruha teszi-e az embert?
