Facebook-oldalunk

Kedvelj minket a Facebookon is! A cikkek mellett rövidebb híreinket és játékainkat is ott osztjuk meg, illetve filmes idézeteket, képeket is találhatsz!

Bloglovin'

Rovataink

">

Heti mozibemutatók

  • Mia Hansen-Love: Éden
  • John Edginton: Genesis: A siker útja
  • Simon Curtis: Hölgy aranyban
  • George Miller: Mad Max – A harag útja
  • Gillian Greene: Rekviem egy macskáért
  • Elizabeth Banks: Tökéletes hang 2.
  • Martin Provost: Violette

 

tovább »

Támogatónk

galaktika.jpg

Konvenciókba zárt életek

2014. április 15. 19:27 PanAma

Joe Wright 2012-es Anna Karenina adaptációja, mely Tolsztoj regényének a címét is átvette, immáron a XIX. század egyik legnagyobb hatású művének tizenharmadik filmre dolgozása (ha csak az egészestés, moziforgalmazásba került műveket nézzük). Az irodalmi kánon „felső tízezerébe” tartozó klasszikus művek adaptációja persze mindig nagy kihívás, hiszen a mozgóképes alkotónak hatalmas tiszteletet kell tudatosítania az eredeti felé, miközben célja, hogy a film nyelvén megközelítő minőségű, autonóm alkotást hozzon létre, amely nem pusztán szolgai másolata a regénynek. Ez már eleve hatalmas kihívás, de Joe Wrightnak még az övét megelőző filmes verziókkal is fel kellett vennie a versenyt. Nehéz volt, de sikerült: a 2012-es Anna Kareninával valami egészen elragadót varázsolt a vászonra.

A film igen hű adaptációs vonalat visz (és külön kiemelendő, hogy – a regényi eredetihez méltóan – nem mellőzi az Anna mellett fontos szerepet betöltő másik regényszálat, amelynek főhőse Levin): Anna a pétervári felsőbb körök megbecsült tagja, miképpen magas rangú kormánytisztviselő férje, Karenin is. A kora szépségideáljának számító hölgyet azonban a családi kötelesség Moszkvába szólítja, hogy rendbe tegye bátyja, Oblonszkij válságban lévő házasságát. Utazása alatt ismerkedik meg a fiatal moszkvai aranyifjúval, Vronszkij lovastiszttel, aki szenvedélyre lobban az asszony iránt, és követi őt a cári fővárosba. Anna kezdeti visszakozása ellenére viszony fűződik köztük, amit azonban nyílt és lázadó jellege miatt a társaság nem néz jó szemmel, a pár hamarosan az egész társadalom szemében megbélyegzetté válik.

anna 2.jpg

Elsőként szólnom kell Joe Wright alkotásának legszembetűnőbb formamegoldásáról, mégpedig arról, hogy a rendező a film jelentős részét színházi közegben és díszletben játszatja el. Ennek nagyon pontosan megtervezett stilizációs oka van, használata a regény alapgondolatiságához köthető, mely a következő: a kor felsőbb rétegeiben íratlan, ámde elvárt társadalmi szabályrendszer és kódex működött, mely konvenciók alapján szabályozta az egyén életét (a nő legyen szemérmes, ám hűséges; a férfi legyen bátor, megnyerő, gyakorlatilag büntetlenül félreléphet – vö. Oblonszkij esete). Ennek értelmében pedig az orosz arisztokrácia tagjai folyamatos szerepjátékra voltak kényszerítve, nemcsak a társasági, de a magánéletben is. Innen a színházi díszlet használata, mely kiemelten a konvencióknak behódoló karakterek viszonylatában jelenik meg a filmben (Oblonszkij, Karenin, Anna, kezdetben Kitty). Ehhez külön hozzájárul a szándékoltan teátrális színészvezetés (és a statisztamozgatás), a túlzó mimika és gesztusok, amelyek egyrészt elidegenítően hatnak, másrészt ráébresztik a nézőt a vásznon ábrázolt világ műviségére, mellyel éles ellentétet képez a havas vidék, Levin közege. A tér ilyen jellegű használata egészen egyedi, ám rendkívül hatásosan működik, ennek oka a pontos rendezői koncepcióban lelhető fel.

A 2012-es Anna Karenina a regény alapgondolatisága mellett számtalan más érdemi dolgot is adaptál: kiemelten megjelennek a regényben is fontos szerepet betöltő motívumok (mint a vas/vasút, az evés, a körte), a filmbéli jellemábrázolás pedig méltó az eredeti szereplők személyiségéhez. Ehhez persze sokban hozzájárulnak a kiváló színészi alakítások, Matthew MacFadyen szerintem élete legjobb alakítását nyújtja Oblonszkijként, de Domhnall Gleeson is kiváló Levin, akit ráadásul – a regényi értelmezésből kiindulva (Levin írói alterego) – az alkotók Tolsztojhoz hasonlatosra formáltak. Egyedül a Ha/Ver-ből megismert Aaron Taylor-Johnson az, akit visszakézből leütnék, akárhányszor feltűnik a vásznon, mert szégyent hoz Vronszkij karakterére (az általam eddig látott hét adaptáció közül ő a legrosszabb ebben a szerepben). Katonaábrázolása egyszerűen röhejes, még szél is lefújná a lóról, a tenyérbemászó képéről nem is beszélve, a Karenint játszó Jude Law még kopaszon is sokkal vonzóbb és férfiasabb nála.

anna-karenina.jpg

A képi világ egyébként pazar, a képek megkomponáltsága, a finoman kitalált világítás egy letűnt kor nosztalgiáját idézi, miképpen a díszletszerű környezet, a színészeken pompázó ruhaköltemények is. A csodálatos filmzenéről nem is beszélve! A pontosan kiszámított, hatásos vágások pedig a hősök pszichés folyamatainak jelölői.

Joe Wright Anna Kareninája azért kiváló adaptáció, mert új adaptálói ötlettel nyúlt a klasszikus regényóriás szövegéhez, ezáltal autonóm mozgóképes alkotást hozott létre, mely nagyszerűen jeleníti meg Tolsztoj művének hatását a hetedik művészet nyelvén.

9/10 (pukkadjon meg az ájemdíbí)

PanAma

A bejegyzés trackback címe:

https://kinoglaz.blog.hu/api/trackback/id/tr875878718

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Deepblue Noir (törölt) 2014.04.17. 20:25:59

ezidáig kerültem a filmet (pl. az említett színházi jelleg ill. a főszereplő) de most már kíváncsi lettem:)

(imdb meg rotten meg hasonlók nem sokat számítanak, én végignéztem pár kritikus életművét, hát eléggé érdekes és ellentmondásos értékelések vannak sokszor, imdb meg...ahol a dark knight állt egy rövid ideig az élen...bár azt talán le lehet mérni rajta, hogy jobbára angol nyelvű nézőknek mennyire tetszik-nem tetszik valami)

PanAma · http://kinoglaz.blog.hu/ 2014.04.18. 15:05:59

@Deepblue Noir: Hát, én személy szerint csak ajánlani tudom, imádom a regényt, a szakdogámat pedig a filmes adaptációkból írtam. :)

Nekem amúgy van egy teóriám arra, hogy az angol nyelvű - főként amerikai - közönség miért nem szerette. Nem is annyira a színházi közeg/más filmes megoldások miatt, hanem egyszerűen a történet miatt (Tolsztoj ide vagy oda). Nem nagyon tudják befogadni a nem happy end-re végződő sztorikat, pláne ha szerelmi témáról van szó - egyszerűen annyira erős a cukormáz-effektus és a "minden jó, ha a vége jó" a filmes kultúrájukban és a művészeti tapasztalataikban, hogy abnormálisnak érzik a mást. Ezért van - hogy a szerintem szintén bámulatosra sikerült - Anyegint (és a filmes adaptációt) sem tudták helyén értékeli.

Arról nem is beszélve, hogy ezeknek a nézői igényeknek a kielégítéséért például az 1927-es Anna Karenina adaptációt (Love címen fut) 2 véggel forgatták le. A boldogot (amiben Anna és Vronszkij a végén összejönnek, WTF) az USA-ban vetítették, az eredeti sztorihoz igazodót meg a világ más részein. Abszurd.

Deepblue Noir (törölt) 2014.04.19. 09:26:59

@PanAma:

lehet hogy igazad van.

syd field írta a könyvében, ha jól emlékszem, hogy mikor európában tanított forgatókönyvírást, a kurzuson részt vevő német diákok szinte mindegyike negatív befejezéssel zárult: halál, őrület, depresszió, sikertelenség, stb.
ő meg inkább arra buzdított, hogy ha lehet akkor valamennyire happy end, különben nem nézik majd az emberek.
eltérő kultúrák:)
viszont ezt a filmet az orosz kritikusok sem nagyon szerették.
belátható időn belül megnézem

PanAma · http://kinoglaz.blog.hu/ 2014.04.19. 09:29:26

@Deepblue Noir: Igen, ez könnyen meglehet. :) Az oroszokat is megértem, nekik nagyon közeli Tolsztoj, talán számukra nehezebben befogadható egy kvázi-alternatív feldolgozása a regénynek (ld. színházi közeg).
Viszont nekem pont ezért tetszik: részben konzervatív (azaz viszonylag hű adaptáció), de újít is - így tisztelettel nyúl a regényhez, de művészileg mégis újraértelmezi.
süti beállítások módosítása