Joe Wright 2012-es Anna Karenina adaptációja, mely Tolsztoj regényének a címét is átvette, immáron a XIX. század egyik legnagyobb hatású művének tizenharmadik filmre dolgozása (ha csak az egészestés, moziforgalmazásba került műveket nézzük). Az irodalmi kánon „felső tízezerébe” tartozó klasszikus művek adaptációja persze mindig nagy kihívás, hiszen a mozgóképes alkotónak hatalmas tiszteletet kell tudatosítania az eredeti felé, miközben célja, hogy a film nyelvén megközelítő minőségű, autonóm alkotást hozzon létre, amely nem pusztán szolgai másolata a regénynek. Ez már eleve hatalmas kihívás, de Joe Wrightnak még az övét megelőző filmes verziókkal is fel kellett vennie a versenyt. Nehéz volt, de sikerült: a 2012-es Anna Kareninával valami egészen elragadót varázsolt a vászonra.
A film igen hű adaptációs vonalat visz (és külön kiemelendő, hogy – a regényi eredetihez méltóan – nem mellőzi az Anna mellett fontos szerepet betöltő másik regényszálat, amelynek főhőse Levin): Anna a pétervári felsőbb körök megbecsült tagja, miképpen magas rangú kormánytisztviselő férje, Karenin is. A kora szépségideáljának számító hölgyet azonban a családi kötelesség Moszkvába szólítja, hogy rendbe tegye bátyja, Oblonszkij válságban lévő házasságát. Utazása alatt ismerkedik meg a fiatal moszkvai aranyifjúval, Vronszkij lovastiszttel, aki szenvedélyre lobban az asszony iránt, és követi őt a cári fővárosba. Anna kezdeti visszakozása ellenére viszony fűződik köztük, amit azonban nyílt és lázadó jellege miatt a társaság nem néz jó szemmel, a pár hamarosan az egész társadalom szemében megbélyegzetté válik.
Elsőként szólnom kell Joe Wright alkotásának legszembetűnőbb formamegoldásáról, mégpedig arról, hogy a rendező a film jelentős részét színházi közegben és díszletben játszatja el. Ennek nagyon pontosan megtervezett stilizációs oka van, használata a regény alapgondolatiságához köthető, mely a következő: a kor felsőbb rétegeiben íratlan, ámde elvárt társadalmi szabályrendszer és kódex működött, mely konvenciók alapján szabályozta az egyén életét (a nő legyen szemérmes, ám hűséges; a férfi legyen bátor, megnyerő, gyakorlatilag büntetlenül félreléphet – vö. Oblonszkij esete). Ennek értelmében pedig az orosz arisztokrácia tagjai folyamatos szerepjátékra voltak kényszerítve, nemcsak a társasági, de a magánéletben is. Innen a színházi díszlet használata, mely kiemelten a konvencióknak behódoló karakterek viszonylatában jelenik meg a filmben (Oblonszkij, Karenin, Anna, kezdetben Kitty). Ehhez külön hozzájárul a szándékoltan teátrális színészvezetés (és a statisztamozgatás), a túlzó mimika és gesztusok, amelyek egyrészt elidegenítően hatnak, másrészt ráébresztik a nézőt a vásznon ábrázolt világ műviségére, mellyel éles ellentétet képez a havas vidék, Levin közege. A tér ilyen jellegű használata egészen egyedi, ám rendkívül hatásosan működik, ennek oka a pontos rendezői koncepcióban lelhető fel.
A 2012-es Anna Karenina a regény alapgondolatisága mellett számtalan más érdemi dolgot is adaptál: kiemelten megjelennek a regényben is fontos szerepet betöltő motívumok (mint a vas/vasút, az evés, a körte), a filmbéli jellemábrázolás pedig méltó az eredeti szereplők személyiségéhez. Ehhez persze sokban hozzájárulnak a kiváló színészi alakítások, Matthew MacFadyen szerintem élete legjobb alakítását nyújtja Oblonszkijként, de Domhnall Gleeson is kiváló Levin, akit ráadásul – a regényi értelmezésből kiindulva (Levin írói alterego) – az alkotók Tolsztojhoz hasonlatosra formáltak. Egyedül a Ha/Ver-ből megismert Aaron Taylor-Johnson az, akit visszakézből leütnék, akárhányszor feltűnik a vásznon, mert szégyent hoz Vronszkij karakterére (az általam eddig látott hét adaptáció közül ő a legrosszabb ebben a szerepben). Katonaábrázolása egyszerűen röhejes, még szél is lefújná a lóról, a tenyérbemászó képéről nem is beszélve, a Karenint játszó Jude Law még kopaszon is sokkal vonzóbb és férfiasabb nála.
A képi világ egyébként pazar, a képek megkomponáltsága, a finoman kitalált világítás egy letűnt kor nosztalgiáját idézi, miképpen a díszletszerű környezet, a színészeken pompázó ruhaköltemények is. A csodálatos filmzenéről nem is beszélve! A pontosan kiszámított, hatásos vágások pedig a hősök pszichés folyamatainak jelölői.
Joe Wright Anna Kareninája azért kiváló adaptáció, mert új adaptálói ötlettel nyúlt a klasszikus regényóriás szövegéhez, ezáltal autonóm mozgóképes alkotást hozott létre, mely nagyszerűen jeleníti meg Tolsztoj művének hatását a hetedik művészet nyelvén.
9/10 (pukkadjon meg az ájemdíbí)
PanAma