Nem túl nagy elvárásoktól fűtve ültem be a Sin City második részére, amely az Ölni tudnál érte alcímre hallgat (Sin City: A Dame to Kill For, 2014). Félreértés ne essék, az elsőt tényleg szerettem. Eredeti volt és tökös. Gyanúm sajnos beigazolódott, ugyanez nem mondható el a második részről, így sajnos a film a teljesen fölöslegesen elkészített folytatások sorába helyezhető. A képi világ még mindig nagyon lehengerlő, ellenben a sztori elég béna, a párbeszédek pedig igencsak suták. A sztárszínészek természetesen hozzák a szokott szintet, azonban alakításuk fényén csúnya foltot hagy a jelenetek, a részletek és főleg a dramaturgia furcsa megkomponáltsága, melyet leginkább a „gagyi” jelzővel tudnék körbeírni.
E mibenlétének taglalására igyekszem vállalkozni. Ami legelőször szemet szúrt, az a teljesen képtelen, semmitmondó monológok. Gondolok itt például az első részben ötletesen megírt marvi eszmefuttatásokra, melyeknek itt már semmilyen lényegi mondandója, szerepe nem maradt. Szegény Marv így olyanokról fecseg, mint például hogy „honnan kerülhetett a dohány a cigijébe”, vagy hosszasan taglal valamit, aminek valószínűleg az lenne a szerepe, hogy lássuk, szegény mennyire kiégett ebben a bűnös városban, azonban helyette csak egy fel-alá locsogó embert látunk. Ekkor jutott eszembe a Valami Amerika (2002) ide vonatkozó része, amikor a filmbeli film, a Bűnös város Kovács Lajosa ül műmártír fejjel egy búzamező közepén, és azt szajkózza, hogy „ez egy bűnös hely, ez egy bűnös város”. Sajnos ugyanezt a műviséget éreztem itt is, és így, ahogyan a magyar film e kitűnő részénél, itt is hasonlóan felnevettem. A különbség, hogy a Valami Amerikában ez volt a rendező célja, itt viszont komolyan gondolták.
Eva Green kiköpött femme fatale, azonban sajnos egyik végzet asszonyának a szájából nem hallhatott az ember ennyire gagyi mondatokat. Így szinte bizonyossá válik, hogy a férfiakat valószínűleg nem a rábeszélőképessége győzhette meg, hanem az, hogy szinte az egész filmben pucér. Ugyanakkor az ő alakjához kapcsolódnak a legszembetűnőbb bakik. Ő az az ember, aki a legnagyobb vérontás és gyepálás kezdetén mindig anyaszült meztelen (vagy egy teljesen fölösleges, átlátszó köntösben áll), majd valahogy a köntös alá mindig bekúszik egy melltartó.
Az ilyen apróságok mellett számos más (nem szándékosan elhelyezett) humorforrást fedeztem még fel. A filmbeli szereplők fájdalomküszöbe jóval magasabb, mint az enyém, a sebek hipergyorsasággal gyógyulnak (ezalatt értem azt, hogy ha az ember szeme egyik nap még undorítóan ki van lőve, a másik nap már igézően tud vele kacsintani). Hartigan (Bruce Willis) szelleme visszatér még bölcsességeket mondani, mint Magdi néni a Barátok köztben, a szexi sztriptíztáncosnő pedig részegen tántorog és lődözik, és ez talán csak annak nem tetszik, akinek ellőtte a piás üvegét. A legszörnyűbb viszont az volt, ahogyan Roark szenátor időnként halott fiára fájdalmasan visszarévedt. Ez történhetett flashbackkel vagy még direktebb módon. Ilyenkor mindig szomorúan (vagy épp bosszúszomjas fejjel) tekintett a fiát ábrázoló képre. Ezzel egy időben pedig sajnos mindig iszonyúan felröhögtem. Először azt gondoltam, kellemetlen ember vagyok, és elrontom más szórakozását, de hamar konstatáltam, hogy bizony nem csak én tartom nevetségesnek a sárga trutyifejű, gonoszan néző, bekeretezett arcképet.
Összegezve az élményt, leírom, mit érzek. A mozijegy árát nem sajnálom, egy fárasztó nap után jól esett kikapcsolni az agyamat, jókat röhögtem néha, és volt pár jó kaszabolós rész. Véleményt pedig csak olyan filmről lehet alkotni, amit az ember saját maga látott, így mindenképpen ajánlom a második rész megnézését. Az is lehet, hogy nektek talán tetszik!
4/10
kerítésléc
