Igazi double feature-rel készültünk nektek: a Szemrevaló filmszemle programjából szemezgetünk. A terítéken lévő két alkotás látszólag eléggé eltérő, de számos közös vonással is rendelkeznek. A cikk apropója elsősorban, hogy mindkettő annak a válogatásnak a része, amelyet a Goethe Intézet, a Svájci Nagykövetség és az Osztrák Kulturális Fórum állított össze a szeptember 25. és október 3. között idén már harmadik alkalommal megrendezett közös filmnapjaira. Mindazonáltal a gazdag programból sem véletlen esett a választ az alábbi két műre: mindkettő már a filmszemle előtt hazai forgalmazóra talált, így aki lemaradt róluk, az is pótolhatja a mozikban nemsokára. Jöjjön tehát a svájci Viktória – A zürichi expressz (Viktoria: A Tale of Grace and Greed, 2014) és a német Világok között (Zwischen Welten, 2014) közös kritikája.
Amennyiben azt mondanánk, hogy a Viktória rendelkezik magyar vonatkozásokkal, kissé visszafogottan fogalmaznánk. Amellett, hogy a film jelentős része magyar nyelvű, a színészek többsége, valamint a stáb és a forgatási helyszínek egy része is innen került ki. A svájci rendezőnek, Men Lareidának mégsem volt annyira idegen ez a közeg, 1998-ban ugyanis szintén nálunk forgatta 22 perces diplomafilmjét, a Pofonokat. Akkori rendezőasszisztense és fordítója, Maros Anna mára már társíróvá nőtte ki magát. Történetük egy roma származású magyar lányról szól, aki elhatározza, hogy prostituáltnak áll Svájcban, ezzel kiutat keresve a mélyszegénységből.
Szintén kultúrák találkozásáról beszélhetünk a Világok közöttben. A helyszín itt Afganisztán, a főszereplő pedig egy helyi tolmácsfiú, aki a német hadseregnek kezd fordítani. A németek feladata egy falu biztosítása a tálib erők ostromával szemben. Talik, a fordító annak ellenére vállalja a munkát, hogy ezzel magára haragítja a helyieket, akik árulással vádolják. Az afgán srác kevésbé félti saját életét, annál inkább húgáét, akit egyedül nevel miután apjuk a háború áldozatává vált. Talik motivációja, hogy mégis elvégezze a munkát, hasonló Viktóriáéhoz: a jobb élet reménye. Húgával Németországba szeretne költözni, ahol a rettegéssel töltött mindennapokat nyugodt létre cserélhetik.
Mindkét műben kiutat keresnek főszereplőink egy nyomorúságos helyzetből. A Viktória esetében ez a budapesti gettó (érdekes összevetni ennek a filmnek és a Coming outnak (2014) a főváros ábrázolását, mint két végletet), a Világok közöttben az afgán hadszíntér. Persze így egymás mellé állítva a kettőt az utóbbi felé billen a mérleg, ugyanis akármilyen rossz az aluljáróban rohadt paprikát árulni a mindennapi betevőért, még így is jobb, mint folyamatosan azon aggódni, mikor viszi le a balkezed egy eltévedt gránát. A Világok közöttben ráadásul két ember dilemmáját látjuk, ugyanis Talik mellett Jesper, a német katona is válaszút elé ér: követi a protokollt vagy ellentmondva felettesei parancsának megment egy afgánt, ezzel kockáztatva társai életét?
Lareida filmje ezzel szemben nem fordít sokat az expozícióra. Az alkotás nem arról szól, hogy Viktória hogyan jut el arra a mélypontra, hogy eldöntse, prosti lesz; ez a „dilemma” körülbelül három-négy jelenetet tesz ki, majd a játékidő nagy része már hirtelen hozott döntésének negatív következményeit mutatja be. Egy lefelé tartó spirálban meséli el a film, hogyan fordul a lány sorsa egyre rosszabbra – a kérdés már csak az, hogy vajon van-e kiút? Ugyanez foglalkoztatja Talikot is, annyi különbséggel, hogy ő optimistább alkat. Az afgán fiú bár hasonlóan ügyetlenül végzi dolgát eleinte, sokkal céltudatosabb a roma lánynál. Persze ahogy Taliknak ott van Jesper, úgy Viktóriának ott van Blondie, egy szőke hajú prostituált társa. Blondie Viktória ellentéte, neki konkrét, kézzelfogható célja van a munkával. A gyámügyesek által elkobzott kilencéves fiát akarja visszaszerezni és felnevelni a megszerzett pénzből.
Míg a Világok között női rendezője, Feo Aladag követi a hollywoodi karaktersémákat, vagyis szereplőivel könnyű azonosulni, addig a Farkas Franciska által játszott Viktóriával nem egyszerű. Bár sanyarú helyzete együttérzésre sarkall minket, megkérdőjelezhető döntései frusztrálhatják a nézőt. A Viktória érdeme nem is a tökéletes karakterdráma, hanem a valóság leképezése: főszereplője nem egy klasszikus hős, sokkal inkább létező lányok százainak metszete, akik napjainkban is Zürich prostinegyedeit róják magassarkúikban. Men Lareida és Maros Anna alapos kutatómunkája élethű szituációk forrása lett – a probléma csak az, hogy talán mindezt jobban kamatoztathatták volna egy dokumentumfilmben. Nem a témaválasztás, sokkal inkább a svájci rendező kiforratlan játékfilmes eszközei mondatják ezt a nézővel, ugyanis láttunk már színvonalasabb alkotást hasonló témában, elég csak a Lilja 4-everre (2002) gondolni (amit a Viktória meg is idéz egyes jeleneteiben).
Lareida azért viszonylag ügyesen megoldotta az idegen nyelven való forgatást (bár nem emelkedik Peter Strickland-i magasságokba), Farkas Franciska legelső filmszerepében pedig egész elfogadható. A további szereplőkből Nagy Zsoltot lehet még kiemelni, de cameo jelleggel felbukkan Szabó Simon is (érdekesség, hogy a mozi forgalmazásban kísérőfilmként a Viktóriához hozzácsapott kisjátékfilm, A fal (2014) rendezője szintén ő; a rövidfilm témájában ráadásul remek párosítás Lareida művéhez). A Világok közöttben pedig a svájci filmhez hasonlóan ugyancsak egy amatőr színész (a Talikot alakító Mohsin Ahmady) és egy tapasztalt (a Szemrevalón két filmben is feltűnő Ronald Zehrfeld) játszik főszerepet.
Mindkét film erőssége, hogy fontos társadalmi jelenséget dolgoznak fel, és teszik mindezt hitelesen. Mégis, a Világok között megvádolható azzal, hogy az utolsó harmadot leszámítva erőtlen, a tónusváltás túl drasztikus, a film hangulatvilága pedig túl szerteágazó. A Viktória ezzel szemben sokkal összeszedettebben és tudatosabban csordogál a végkifejlet felé, a kisebb epizódok a történetben nem vezetnek zsákutcába, de sokszor mégis ügyetlen megoldásokkal él. Témájuk fontossága nem emeli ezeket a filmeket automatikusan a legnagyobbak közé, kivitelezésük pedig sajnos hagy kívánni valót maga után. Szép, emberi történetek, de kevésbé esztétikai teljesítményük miatt dicséretesek – inkább a nézők szembesítéséért égető problémákkal.
