A 2012-ben mozikba jutó – ám sajnos Magyarországon nem forgalmazott – sajátos sci-fi közegben játszódó romantikus film Juan Diego Solanas harmadik alkotása. Ígéretes mű, de több ponton is elhasal.
Az Upside Down nem éppen mindennapi tere egy távoli galaxisban lévő ikerbolygó, mely egy kettős gravitációval rendelkező, élesen szegregált világot hoz létre – van aki fenn lakik, van, aki lenn. Főhősünk, Adam a lenti világból való, és bár a társadalom erőteljesen bünteti a világok közötti kapcsolatépítést, egy napon megismer egy fenti lányt, Edent. Egymásba szeretnek, ám a sors kegyetlenül elválasztja őket és Eden balesetet szenved. Pár év múlva újra összetalálkoznak, Adam pedig mindent megtesz, hogy a társadalmi és fizikai szakadékot áthidalja, hogy szerelmük beteljesedhessen, de elkeseredetten tapasztalja, hogy az egymásra találást a lány amnéziája is nehezíti, ami tragikus elválásukkor jelentkezett.
Az Upside Down alapötlete tulajdonképpen bámulatba ejtő. Eleve a kettős gravitációval felépített miliő (még ha a fizika törvényei alapján nyilvánvalóan baromság is) számtalan olyan filmes lehetőséget hullajtott az alkotók ölébe, amivel káprázatos látványvilágot tudtak a filmvászonra varázsolni. Talán az egyetlen megemlíthető ízlésbeli hiányosság, hogy a sci-fis közeget azzal próbálták egyre szájbarágósabban nyomatékosítani, hogy a képek jelentős részében durván megemelték a kék szín jelenlétét. Ezzel a hibával egyébként nincs egyedül, lásd Tron, Solaris, Star Trek.
A műfaji játék - miszerint egy sci-fi-világba helyeznek egy klasszikus Rómeó és Júlia történetet, amiben a szerelmesek kötött környezetük miatt nem lehetnek egymáséi – bátor és egyedi. Kár, hogy a romantikus sztorira való koncentrálás miatt a film első pár percében felvázolt törvények – melyek alapjaiban meghatározzák a lefestett, irracionális elemekkel telített világot – számtalanszor megszegésre kerülnek. A film sorra áthágja a saját maga által alkotott világrendszer korlátait, amik igen zavaróak tudnak lenni, hiszen a néző figyelmét elvonják a tényleges történésekről. (Például a szabályok szerint, ha egy anyag átkerül egyik világból a másikba, akkor záros időn belül elég, ehhez képest nem egyszer láthatunk rá a filmben példát, hogy tárgyak gazdát cserélnek a világok között.) Ez igen nagy következetlenségre utal.
A film további igen nagy hibája Kristen Dunst, aki számomra teljességgel érthetetlen módon van még mindig a színészi pályán, noha mentségére szóljon a karaktere nem is nyújt kiemelkedő lehetőséget az alakításra. Egyébként ez jellemző – az ugyan „szívbemarkoló” – de igen ízetlen, és már százszor elmondott szerelmi szálra. Na, az amnézia, meg annak váratlan és teljesen indokolatlan megoldása szinte már vicces (hányszor eljátszott klisé már, lássuk csak…).
Könnyed esti filmnek nézhető, de senki ne várjon tőle világmegváltó gondolatokat!
6/10
PanAma
