Mike Newell rendezőről igen nehéz eldönteni, hogy értékteremtő műfaji filmes alkotó, vagy az álomgyár sémabörtönébe zárt kamerás rabszolga. Karrierje ingadozó tendenciát mutat: 1977-es indulása a Vasálarcossal a kezdőfilmes várakozásokat csont nélkül teljesítette, mi több meg is ugrotta azokat. Ám azóta – Newell néhány produceri közreműködése mellett – a filmek minősége elég változó: a közkedvelt és számtalan díjra jelölt rom-komtól kezdve (Négy esküvő és egy temetés), a középszerű, ám szórakoztató szakítós vígjátékon át (Pop, csajok, satöbbi), a minősíthetetlenül kliséorientált kalandfilmig (Perzsia hercege – Az idő homokja). Ebbe még beékelődik egy bátor, ám kissé félresikerült Marquez-adaptáció (Szerelem a kolera idején), egy Harry Potter film, és egy elgondolkodtató gengszterfilm: a Fedőneve: Donnie Brasco (1997).
Ez utóbbi alkotás főhőse Joe Pistone (Johnny Depp), ügynök, akit 1978-ban az amerikai Szövetségi Nyomozó Iroda veszélyes küldetésre küld. Az elszaporodó szervezett bűnözés visszafogása érdekében a férfinak be kell épülnie az egyik maffia-família tagjai közé, hogy folyamatosan jelentést adjon a gengszterek tevékenységéről. Így ő lesz Donnie Brasco a meggyőző stílusú ékszerkereskedő, akit a banda hihetetlenül gyorsan befogad, és a Donnie/Joe hamarosan nem csak az család teljes értékű tagjává válik, de bizalmas, felső pozícióba is kerül. Veszélyes és izgalmas az új élet, ahol az ügynök barátra is lel, méghozzá kiszemelt áldozat személyében, Lefty Ruggerioban (Al Pacino). A férfiban egyre nagyobb a feszültség – meg kell felelnie a rendőri kötelességeinek; a maffia követelményeinek, hogy le ne bukjon; ráadásul felesége (aki az ügyről semmit nem tud) is egyre sürgetőbb kérdéseket tesz fel.
A Fedőneve: Donnie Brasco átlagos gengszter-film sémát követ, melyben ezúttal a család-gang oppozíció a leginkább jelen lévő műfaji konfliktus. Ez a klasszikus gengszterfilm óta – mint a The Public Enemy (1931) – egészen a kortársig – Keresztapa (1972), Nagymenők (1990) - terjedő motívum, melyben a főhősnek döntenie kell a kis- és nagycsalád (maffia) között. A séma szerint a karakterek fokozatosan sodródnak bele a bűnszervezetbe és feladják vér szerinti kötelékeiket a férfiközösség javára.
A Donnie Brasco esetében ezt még egy társadalmi/morális jellegű kérdéskörrel is megspékelték, hiszen a bűnözővé váló egyén jelen esetben egy tisztes családapa, rendőri foglalkozással (a beépülés motívuma sem újdonság a műfajban, gondoljunk csak a White Heat-re – 1949). A film a felszín alatt húzódó lélektani folyamatokra koncentrál, bár Johnny Depp arcán szinte csak neutrális érzelmek tükröződnek – van egy kiüresedett, modern életérzés ebben az alkotásban. Az akció redukált, az események tényleges feszültség nélkül görgetik magukat, ám mi mégis izgulunk a hősért. Vajon melyik morális/immorális döntés mellett szánja el magát? Elárulja barátját a társadalmi hasznosság javára, vagy sem? A végjáték katarzis nélküli: keserű űrt hagy a néző mellkasában.
A Fedőneve: Donnie Brasco a rendező munkásságát pozitív irányba billenti – nézhető, érdekes műfaji film, a gengsztermitológia helyenkénti megidézésével. De pergő ritmusú, géppuska-puffogtató jelenetekre senki ne számítson!
7/10
PanAma
