Sokszor előfordul, hogy megkérdezik, milyen filmet láttam mostanában, vagy éppen mit ajánlok. Amikor a válaszom az, hogy a Kótyagos szerelem (Punch-Drunk Love) című alkotást, amelyben ráadásul Adam Sandler a főszereplő, udvarias távolságtartással leplezett undortól kezdve a röhögésen át sok mindent kapok reakcióként, csak érdeklődő tekintetet soha. Aztán azt mondom, hogy ezt az a Paul Thomas Anderson rendezte, aki a Vérző olajat, a Boogie Nightsot vagy éppen a Magnóliát is, és nem mellesleg Cannes-ban 2002-ben ezzel a filmmel elnyerte a legjobb rendező díját is. Na, erre már néhányan felkapják a fejüket, ugyanakkor kifejezik viszolygásukat Adam Sandler bárgyú tekintetével kapcsolatban. Amit maximálisan megértek. Korábbi magasztos karrierje, melynek csúcsaként talán a Távkapcs című remekművet emelném ki (csak viccelek), nem túl bizalomgerjesztő, azonban ezeket az előítéleteket ez alkalommal tanácsos félretenni.
A film egy magányos, fura figuráról szól, aki hét igen irritáló nővére mellett sajátos technikát eszelt ki a hétköznapokból való menekülésre: szétüt mindent, ami a környezetében van. Ezek az agresszív kirohanások azonban azért roppant szórakoztatóak, mert alapvetően ő a világ legnyámnyilább és legbékésebb embere. Különböző érdekes kiutakat keres egy kisgyermek rácsodálkozásával és naivitásával. Mik is ezek a kitörési kísérletek? Egy kocsiból kihajított, út mentén álldogáló zongora „ellopása”. Zongorázni viszont nem tud. Éjszakai telefonhívás valamelyik szexvonalra. De kiverni nem akarja, csak beszélgetni szeretne. Ingyen kilométerek, amit pudingos kuponokkal lehet nyerni. A kilométereket azonban csak hónapokkal később lehet beváltani, pedig neki hamar kell.
Az autószervizben dolgozó főhősünk így épp kezd bekattanni (a filmtörténetben nem ő lenne az első ilyen, emlékezzünk a Fargo főhősére is, akinek szintén agyára mentek az autóalkatrészek), amikor megismeri Lenát, a szintén fura lányt, ezzel feltűnik a lehetősége annak, hogy minden a helyére zökken.
Pedig hősünk mindent megtesz, amitől egy normális lány elmenekülne. Bevallja, hogy szexvonalat hívott, ahol megadta a bankkártyája PIN kódját, és azt is, hogy az éttermi randijukról azért kellett távozniuk, mert a mosdóban a szokásos dühkitörése folyamán letépett egy csaptelepet. Azonban mindez a lányt csak még jobban megerősíti vonzalmában és érzelmeiben, így pedig megkapjuk talán a valaha volt leggroteszkebb párbeszédet a romantikus film műfajában:
„– Az arcod olyan kedves, és a bőröd annyira puha… beleharapnék. Beleharapnék az arcodba és megrágnám, olyan kibaszott helyes.
– Én meg nézem az arcodat, és szeretném összezúzni. Szeretném összezúzni kőműves kalapáccsal és szétverni, mert olyan bájos.”
A film különleges atmoszférája végig sodor magával. Lassú kameramozgás, gyönyörűen megkomponált totálok, a színhasználattal való játék (legprofánabb példa rá Adam Sandler idegesítően kék öltönye) és a zene, mely néha ironikus aláfestésként szolgál a képtelen párbeszédeknél, jeleneteknél – mind-mind a groteszk hangulat egy-egy meghatározó elemeként szolgál.
Paul Thomas Anderson nagyságát én abban látom, hogy kitűnően alkot meg furcsa és különleges világokat, és én személy szerint ezt a világot nagyon szerettem. A lassan kibontakozó történet az egyik legszórakoztatóbb, amit az elmúlt időszakban láttam, úgyhogy mindenképpen érdemes félretenni a béna magyar fordítás és az idióta Sandler iránt érzett ellenérzéseket.
9/10
kerítésléc
