A tegnapi napon, azaz március 29-ikén a KinoGlaz a második alkalommal megrendezett Friss hús rövidfilmes fesztiválra látogatott, ahol két vetítésblokkot tekintettünk meg – a 15:00-kor kezdődő nemzetközi alkotásokat felsorakoztató, és a 17:00-s magyar filmes kategóriát. A Toldi moziban remek volt a hangulat, és ehhez a mozgóképes alkotások kiváló minősége is nagyban hozzájárult.

Külön érdem, hogy – bár a nemzetközi és magyar filmeket blokkonként szétválasztva vetítették (ebbe a közönségszavazás menete is beleszólt, mert a magyar alkotások mellett a látogatók is letehették voksaikat) – a hazai produkciók gond nélkül felvették a versenyt külföldi társaikkal, ez pedig nagy szó amellett, hogy számunkra igen szívet melengető is. Ismét bebizonyosodott, hogy kis országunkban bőven akadnak filmkészítő tehetségek, akik számára az ugródeszkát a siker felé talán pont ez a fesztivál jelenti.

A 15:00-kor kezdődő nemzetközi blokk filmjei számos helyről érkeztek (Kína, Németország, Belgium, Irán, Norvégia), a legkülönbözőbb témákat és formai stílusjegyeket festvén a vászonra, emiatt talán nehéz is megítélni, melyik alkotás volt a legjobb. Bennem a legelsőként levetített Butter Lamp (rendezte: Hu Wei) indította el a legtöbb gondolatot: főhőse (már ha nevezhetjük annak) egy fiatal kínai fotós, aki a tibeti lakosokat fényképezi molinószerűen legörgetett, a világ különböző, többé-kevésbé egzotikusnak számító helyszíneit mutató, műanyag hátterek előtt. A film a maga minimalizmusával (egyetlen beállításból vették fel, a vágások pedig mindössze leválasztják egymásról a jeleneteket) rengeteg mindent megszólaltatott. A fotográfia történelmének kezdeti időszakát (amikor az emberek hasonló hátterek előtt fotóztatták magukat, mintha tényleg az Eiffel-torony tövében ülnének). A szinte szociofotószerűen bemutatott nomád nép életét, amely a megannyi felsorakoztatott, szélfútta arcba vésődött, és ezáltal éles ellentétet képezett a mögéjük húzott háttér műviségével (a közönség is hangosan felnevetett, mikor egy csoport tibeti népviseletbe öltözött öreget Disneyland elé állítottak be), miközben az emberi elvágyódás érzését mutatta be kicsiben. De ezen túl volt a Butter Lampben családi/emberi dráma (a fiú elvesztett édesanyja), finom, emberi humor, életszagú hit és mélyenszántó filozófia – ez utóbbi a film utolsó képében, mely az egész alkotás gondolatiságát magába foglalta: a végül felhúzott molinó mögött feltárult a Tibeti táj valós gyönyörűsége, rajta egy félkész híddal, ami egyszer majd elhozza a vidék népeinek a fotográfuson túli civilizációt.

Az ezt követő belga munka, a Cadet – bár gondolatiságában fontos felvetést fogalmazott meg – sajnos számtalanszor az aránytalanság hibájába esett, és ezért önmaga paródiájává vált. A Clink c. minimalista animáció szintén kiváló, metaforikus alapgondolattal dolgozott (egy figura egy általa épített, hatalmas pénzérme-oszlopok lépcsőjén mászott a fény felé), ám kicsit a szájbarágósság felé mozdult el, arról nem is beszélve, hogy egy nagyon hasonlót már jóval korábban Magyarországon is készítettek – ez volt Jankovics Marcell 1974-es Sisyphusa (ráadásul van rá sansz, hogy az iráni rendező ismeri ezt az alkotást, mert Oscar-díjra is jelölték). Az After the Winter két kínai házaspár csöndbe fagyott életét mutatta be, idegszaggatóan eseménytelen hosszú beállításokkal és túlságosan líraira vett, a bácsi füle mellett süvítő széllel együtt elillanó mondanivalóval. A Blue Blue Sky tündérien aranyos gyermekvilágot varázsolt a vászonra sajátos halálértelmezéssel, noha film néhány pontján még érződött a szűz alkotói kéz kiforratlanságának a nyoma. A Reckless c. norvég alkotás a skandináv világlátáshoz mérten perverz pornográfiába fordult át a zárlat felé, ráadásul enyhén ízléstelenül ezt egy durva drámával ellenpontozta a másik szálon (így a nézőben egymásnak feszült az aggódás miatti sírás és a szexuális izgalom, ami elég furcsa elegy), aminek fájdalmát sajnos a rendező túl gyorsan is oldotta fel egy személyes és a film alaphangulatához mérten bizarr humorú inzerttel. Ezt követte a sajnos mindössze 24 percbe sűrített belga Electric Indigo, amely hangulatában valami igazán esős/kamaszos depressziót keltett, de cselekményében és mondanivalójában túltelítetté vált a rövidfilmes formátum miatt – a karakterek és drámáik a felszínen lebegtek súlytalanul, kár hogy nem egy másfél órás alkotást szántak ennek a sajátos és rengeteg lehetőséget magában rejtő történetnek.

A 17:00-kor kezdődő magyar rövidfilmes blokk is meglepően kiváló alkotások tárházát nyújtotta, a nemzetközivel ellentétben csordulásig telt a Toldi mozi nagyterme. Kedvencként én a negyediknek levetített Otthont, Gelley Bálint MOME-s animációját emelném ki. A Bodor Ádám Tanyai lány c. novellája alapján készült kisfilm nem csupán kivételesen szép képi világával ragadja meg a néző figyelmét, hanem a történet drámai mondanivalójával és szimbolikus értelmével is. Árvíz van: három öregasszony és egy férfi evez egy csónakban, mikor egy cigarettázó, reszkető kamaszlányt pillantanak meg egy háztető tetején. Hiába hívják, hogy szálljon be a csónakba, mert rohamosan emelkedik a vízszint, a lány sokadik felszólításra is ezt válaszolja: Nem megyek! A felszíni jelentés mellett persze (a gyászon és a metafizikai hazaérkezésen túl is) ott rejtőzik a – talán szívszorítóbb – másodlagos is: hiába süllyed az otthon, van, aki a végsőkig itt marad.

A blokkot indító A hívó volt a másik esélyes nálam az első helyre: disztópikus világa (mely stílusában szép párhuzamot vont az 1984-gyel, vagy a Szárnyas fejvadásszal) fantasztikus képekben fogalmazódott meg, az operatőri és a digitális utómunka előtt kalapom emelem, külön érdem, hogy ilyen (inkább zömében Nyugaton gyártott) műfaj felé is el mert mozdulni az alkotó, miközben a sajátos szerzői hangnemet is megtartotta. Kifejezetten tetszett a műfajkeverés: film noir, sci-fi, gengszter-szindikátus film és elemeiben a western is, a némafilmes betétről nem is beszélve. A történeten és a színészi játékokon sajnos még érzékelhető volt a karcosság, de az biztos, hogy ezt az alkotást még órákon át nézni tudtam volna. Az ezt követő Teadélután ügyesen tálalt dadaista mindfuck volt, a maga groteszk egy percével is megnevetett, köszönjük! A tünet bájos volt és szívmelengető, gördülékeny és jó alapötlettel dolgozó történettel. A Muszter, háááát… Az elején még mosolyogtam, aztán egyre inkább vártam, hogy vége legyen, ez volt a blokk leggyengébbike. A Sintér kemény társadalomkritikát és egyben személyiségi drámát is kendőzetlenül megmutató, húsbavágó alkotásra sikeredett, míg a 17:00-s magyar válogatást záró Tizenhárom és fél perc a maga életszagú történetével és a humor–dráma–bimbódzó romantika hármasa körül mozgolódó, kissé abszurd helyzetével lopta be magát a szívembe.

Szó mi szó, nagyon megérte ellátogatni a Friss húsra, reméljük, jövőre is hasonlóan kiemelkedő rövidfilmekkel örvendeztet meg minket a fesztivál, a hazai (és nemzetközi) alkotókat pedig buzdítanánk, hogy alkossanak tovább, mert nagyszerű az irány. És persze köszönjük ezt az élményt!

PanAma