A Llewyn Davis világa pont olyan film, mint amilyen a soundtrackje: folkballada az élet hiábavalóságáról. A Coen fivérek ezúttal olyan filmet készítettek, melynek letargikus hangulata sokáig visszajár kísérteni az esős délutánokon.

1961 telén vagyunk, a helyszín pedig a New York-i Gaslight Café, ahol akkoriban minden feltörekvő folkzenész megfordult. A színpadon éppen Llewyn Davis (Oscar Isaac) gitározik, de ez az idillinek tűnő bohém világ nem tart sokáig. A szám végére kiderül, hogy nem hiába énekel saját akasztásáról főhősünk. Nemrég vesztette el zenésztársát (és egyben legjobb barátját), így egyre nehezebben boldogul a konkurenciával teli zeneiparban. A lemezét nem veszik, fellépésekre nem hívják, kabát nélkül kénytelen szembenézni a hideggel, és a barátai sem szívesen ajánlják fel neki kanapéjukat az éjszakára. Llewyn próbál kitörni a középszerűségből, de egész lénye, személyisége az, ami megakadályozza ebben. Utolsó reménye egy chicagói út, mely talán lendít a karrierjén, így hát beleveti magát az észak-amerikai télbe a hiányozhatatlan Coen-színész, John Goodman társaságában.

Llewyn Davis világa egyre sötétebb a film előrehaladtával, a hó egyre sűrűbben hull és már nemcsak díszlet, hanem mi is érezzük a csontig hatoló hideget. Coenék kíméletlenek voltak ezúttal, amin még a csodálatos betétdalok sem segítenek, sőt, ami azt illeti, depressziós tüneteket idéznek elő szívszaggató dallamaikkal. Viszont kétségtelenül hatásosak és autentikusak. A film zenei producere az a T-Bone Burnett, aki az Őrült szív Oscar-díjas betétdalát, a The Weary Kindot is szerezte, de rajta kívül olyan zenészeknek köszönhetjük a filmzenét, mint Marcus Mumford, a Mumford and Sons frontembere. De természetesen ezeket a dalokat elő is kell adni, így elengedhetetlen a jó színészválasztás, és Coenéknek – mint mindig – most is sikerült. Oscar Isaac, Carey Mulligan és Justin Timberlake egytől egyig csodálatosak zenész/énekesként is, és Coenék hagyják is érvényesülni őket. A film több – úgymond – videoklip betétet tartalmaz, amelyekből megismerhetjük egy korabeli stúdió működését, vagy átélhetjük a folkklubok hangulatát. Régen volt már a mozikban ilyen jó zenés film, ami nem musical, és nem hajlik át giccsbe.

Mert a Llewyn Davis világa nemcsak a filmzenével veszi le a lábáról a nézőt, hanem a vizualitásával is. A film operatőre, Bruno Delbonnel kiváló munkát végzett, és csodálatos pasztellvilágba burkolta Llewyn Davist, ami kellőképpen melankolikus, ám ugyanakkor elidegenítő hatású is, hogy azért az ember mégse vágjon eret magán.

Egy szó, mint száz, ez a film bizony szép és kihagyhatatlan. Mert bár Llewynnek nem jött össze az élet, mégiscsak példa volt, az életvezetési tanácsok negatívja, de példa: így ne csináld. És félreértés ne essék, Coenék ezúttal is szolgálnak fanyar humorral és emlékezetes karakterekkel, csak amíg eddig volt fény az alagút végén, addig ez a Llewyn Davis világa esetében végérvényesen elveszett. Marad a mélabú és a füstös csehóhangulat.

8/10

kockás

Ízelítő a filmzenéből: