Sajnos a rajzfilmkészítés koronázatlan királya, Mijazaki Hajao (Hayao Miyazaki) nyugdíjba vonul, utolsó munkája az itthon június 19-én mozikba kerülő Szél támad. Ez alkalomból a mester számomra egyik legkedvesebb alkotásáról, A vadon hercegnőjéről (Mononoke-hime, 1997) írok. A bejegyzés címében használt hercegnő kifejezés mondjuk nem pontosan festi le e gyönyörű animáció sokszor sötét hangulatát, a szó itt inkább arra utal, hogy erősen kiérdemelt helye van a legjobb rajzfilmek panteonjában. (A Chihiro Szellemországban után az IMDb szavazói is ezt értékeik a legtöbbre a nem amerikai animációk közül, jelenleg 73. a Top 250-es listán. Japánban pedig minden idők második legnézettebb filmje.)

Sok ember szerintem nem tudja, hogy álljon a rajzfilmekhez. Általános vélekedés, hogy azok többnyire gyerekeknek készülnek, vagy családi filmek valami könnyen megfogható mondanivalóval, de e (főleg hollywoodi) koncepciónak pont az a hátránya, hogy meg akarnak felelni a kisebb és nagyobb korosztály elvárásainak is, és ez elég nehéz dolog, legtöbbször nem is sikerül. A vadon hercegnője maximálisan felnőtteknek szóló rajzfilm, az ebben a műfajban szokatlan 12-es karika szerintem alul is becsüli a befogadhatósági határt.

A történet a Mijazaki által nagyon kedvelt emberi ténykedés versus természet kérdéskört járja körül, hasonlóan a rendező 1984-es remekművéhez, a Nauszika – A szél harcosaihoz (Kaze no tani no Naushika, 1984). Míg ez utóbbi inkább sci-fibe hajló környezetben mutatja be az emberi pusztítás és a természet hosszú távú önregenerációs képességének körforgását, addig ez a 13 évvel később készült film fantasyhangulattal, de középkori környezetben, a sintó vallás nyolcmillió istenével (illetve kamijával) megtűzdelve prezentálja ezt az örök párharcot. A történet egy japán átmeneti, polgárháborús történelmi korszakban, a Muromacsiban (1392–1573) játszódik, de annyira átszövi a természetfeletti és a mitologikus háttér, hogy ennek egy nem japán néző szempontjából kis jelentősége van. 

A Studio Ghibli-filmek egyik nagy erőssége, hogy nincsenek igazán gonosz szereplők, inkább csak eltérő motivációval rendelkezőek, és míg más hasonló témájú történetben a negatív elem (a természet kizsákmányolója) sokszor a végletekig romlott, itt az az emberek érdekeit védő erős kezű vezető, akinek mozgatórugói maximálisan érthetőek. Az általánosan használt szélsőséges gonosz természetromboló ábrázolása azért hibás, mert nem tudunk azonosulni vele, magunkra ismerni benne, ezért egy vállrándítással elintézzük az üzenetet, miszerint vannak ilyenek, de milyen jó, hogy mi nem vagyunk azok. Ehelyett Mijzaki általánosan, a saját életüket védő és ezért a természettel harcban álló csoportként ábrázolja az embereket, és haragos bosszúállóként a természet követeit, így előbbiekkel könnyebb azonosulnunk, még ha tudjuk is, hogy szó szerint saját maguk alatt vágják a fát. Az író–rendező általános karakter háromszöge grandiózusabb alkotásainál az alábbi: a bátor, de érzékeny tinilány (Hercegnő), az erős akaratú független nő (Királynő) és a zseniális kamasz (Herceg) hármasa. Nézzük, hogy kik személyesítik meg ezeket az archetípusokat ebben az alkotásban.

A történet három frakció köré csoportosul. Az egyik, a technológia útjára lépő (puskaport használó) emberek és vezetőjük, Lady Ebosi, Vasváros úrnője. Ők a természetet és az erdő lakóit (állatait, isteneit, démonait, kamijait) életükre törő veszélynek tartják, amely ellen a végsőkig küzdeni kell, de emellett befogadják az elesetteket, és a nők a férfiakkal egyenrangúan dolgoznak a város védelmén.

Velük szemben áll a címszereplő, Szan, aki barátja és védelmezője mindennek, ami a természetből fakad, és így ellensége az embereknek. Ő Mijazaki kedvenc karaktere, a Hercegnő, aki koránál lelkileg és szellemileg sokkal érettebb, és rátermettségével, makacsságával és egyedi meglátásaival oldja meg a felmerülő problémákat. Ő ráadásul egy mononoke, egy bosszúálló démon hatalmában lévő lélek, akit Moro, a farkasisten nevelt fel.

A harmadik fél, a külső „szemlélő”, a démon által megfertőzött Asitaka herceg, egy ősi nép, az Enisi nemzetség tagja, aki valamennyire érti mindkét fél motivációit, és így próbál közvetíteni. Nagyon egyedi, hogy ő nem elsősorban a gyógyulást keresi súlyos betegségére, hanem végzetének beteljesítését. Az ő karaktere allegorikus utalás az emberek természettől való elszakadására és az ősi bölcsesség elvesztésére, amely segített harmóniában élni a vadonnal. A történet végére az ember együtt érez megtépázott sorstársaival, de emellett vágyja ezt a régről fakadó bölcsességet, amely újra összehozhatná a bolygó általa kihasznált, tőle függő, de emellett csodált lényeivel.

Aki úgy gondolja, hogy a Toy Story vagy a Fel! a rajzfilmek csúcsa, mindenképpen nézze meg A vadon hercegnőjét, és ha megvan benne a kellő befogadókészség, új távlatokat fog találni. Mély, elgondolkodtató történet, árnyalt karakterek, csodálatosan rajzolt képsorok. Hipnotikus erejű alkotás.

10/10

Kis segítség annak, akit behúzott Mijazaki elképesztő világa, vagy legalábbis elkezdett érdeklődni e varázslatos rajzfilmek iránt, és nem tud választani a rendező alkotásai közül. Nálam A vadon hercegnője mellett, a hasonló témát (kicsit Dűne-szerű) sci-fibe hajlóan feldolgozó Nauszika – A szél harcosai, a japán rajzfilmeket itthon megismertető Chihiro Szellemországban és a grandiózus A vándorló palota is tíz pontot ér. Ezeken kívül a kalandfilmbe hajló Laputa – Az égi palota is zseniális, hangyányival gyengébb csak, mint az előbb felsoroltak. Ezt az öt filmet minden felnőttnek bátran ajánlom, bármikori megnézésre. Aki egy jó, gyerekekkel is nézhető családi rajzfilmet szeretne, és elege van a hollywoodi dömpingből, az kezdje a Totoro – A varázserő titkával, a Kiki – A boszorkányfutárral vagy a Ponyo a tengerparti sziklán-nal.

Jó pihenést Mijazaki mester! Remélem előb-utóbb unalmas lesz a nyugdíjas élet, és visszatér még a rajzfilmek világába…

Wancass