A német tinivígjátéknak nagy tradíciója van. Egy egész generáció nőtt fel olyan, Hollywoodot utánzó, ám sokkal taplóbb, tabudöntögető gross-out (undorkeltő) komédiákon, mint a Hangyák a gatyában (Harte Jungs, 2000) vagy a Német pite (Sex Up – Jungs haben's auch nicht leicht, 2003). Ezt a vonalat erősíti Bora Dagtekin új filmje is, a Fák jú Tanár úr (Fack ju Göhte, 2013). A rendező a Török kezdőknek (Türkisch für Anfänger, 2006-2008) című sorozattal, majd az abból készült mozifilmmel lett ismer (2012). A mostani mindössze a második rendezése a nagyvásznon.
A cselekmény egy börtönből szabadult bűnözőt követ, aki beépül egy iskolába tanárként, hogy így szerezze vissza az előző bankrablásából származó szajrét, amit idióta go-go táncos barátnője egy építési területen rejtett el. Sajnos azóta felhúztak felé egy tornatermet, így a művelet nem éppen egyszerű, de az iskola eléggé válságban van ahhoz, hogy főhősünket, Zekit mindenféle background check nélkül alkalmazzák. Az említett válság tulajdonképpen azt jelenti, hogy a tanárok önként vetik ki magukat az ablakon, annyira elegük van a fegyelmezhetetlen gyerekekből. De ki is lehetne jobb fegyelmező, mint valaki, aki most szabadult a fegyházból?
Bár a főszereplők jócskán túllépték a tinédzserkort (főként a tanári kar köré épül a sztori, a lókötő diákok csak mellékszereplők), a középiskolai miliő és a poénok jellege alapján mégis érdemes tinivígjátékként nézni a filmet. A szokásos faszos-puncis viccek szintjén ugyanis nem igazán lép túl a Dagtekin alkotása, és egyértelmű, hogy az első számú célközönség leginkább a 16-21-es korosztály. Igazából mehetnénk lejjebb is, de a magyar korhatár ennek gátat szab (érdekesség, hogy Németországban 12-es karikával vetítették), a lényeg, ahogy azt a cím is sejteti, nem éppen szofisztikált humorral dolgozik a film.
A Fák jú Tanár úr tulajdonképpen középsőujjat mutat a hagyományoknak és a magaskultúrának: bassza meg Göhte (akárhogy is kell leírni), bassza meg Shakespeare, ez itt a 21. század! A tradicionális oktatási eszközök csődöt mondtak, itt az idő a változtatásra. Tanítsunk költészetet slam poetryvel, folklórt hollywoodi blockbusterekkel; kiállítások helyett pedig bámuljunk lecsúszott prostikat és szétlőtt vénájú drogosokat elrettentő példaként. A film igazából a régimódi oktatás kudarcát tematizálja a modern világban, rendkívül elrajzolt, karikaturisztikus, vécéhumorral tarkított formában. Azt az időbeli szakadékot, amely a mai gimisek és a történelem nagy klasszikusai között van, és melyet a konzervatív tanárok képtelenek idejétmúlt módszereikkel áthidalni.
Erre nyújt alternatívát Zeki, a mai világ szülöttje. Iskolát nem végzett, egyetlen tanára az utca és a popkultúra volt. A film végén persze főhősünk is ráébred hibáira, és belátja, hogy a megoldás valahol középúton hever, hiszen a cselekmény menete – akárcsak egy hollywoodi film vagy egy több ezer éves népmese – a mitikus történetmesélés örök hagyományát követi. Az egyetlen különbség a csomagolás, ami a Fák jú Tanár úr esetében a tömegkultúra minden szépségét és szemetét körülöleli. A tapló humor ugyanis tökéletes technikai és esztétikai megvalósítással vegyül: remek fényképzés; gyors, sosem fáradó tempó; nagyszerű zenék; kiváló színészi alakítások.
A Fák jú Tanár úr a tavalyi év legnézettebb filmje lett Németországban, és összességében elmondható róla, hogy egy szórakoztató produkció, még ha poénjai nem is mindenkinek valók. Bár az elitkultúra valószínűleg zsigerből kiveti magából, még egyszerű humora és sztereotipikus karakterei ellenére is tartalmaz valamiféle pozitív üzenetet. Ha két óra erejéig szögre tudja akasztani az ember a monokliját, cilinderkalapját, felfelé pöndörödő bajszát, valamint negyedéig lévő vörösboros poharát, akkor akár élvezheti is ezt a nyers, faragatlan, de üde bohózatot.
