Rég láttam már igazán jó horrort, amelyik kellően fel tudja borzolni az idegeimet. A The Collector (2009) után alig tudtam elhinni, hogy végre van egy olyan, amelyet egynél többször is megnéznék. Ha valakinek van tapasztalata az olyan sztorik megírásában, ahol a szereplők különböző, szörnyen hátborzongató módokon halnak meg, akkor az a Fűrész IV–V–VI. forgatókönyvírója, Marcus Dunstan.
Van egy betörő, akiből hős lesz. Van a gyűjtő, aki mintha nem is ember lenne. És van egy ház tele csapdákkal.
A főhős, Arkin hónapokig dolgozott egy családi ház építésénél, hogy kifigyelje, hol van elrejtve a széf, amelyben a minden anyagi gondját megoldó drágakő van. A cselekmény napján a család elutazott, éjfélig kell megszereznie, hogy ki tudja fizetni kislánya anyjának a tartozását, különben búcsút mondhat nekik. Az egész egy betöréses, széffeltörős, laza projektnek indul. De van még valaki a házban! Kinn tombol a vihar, sikolyok az alagsorból, az összes segélyhívási és kijutási lehetőséget életveszélyes, alaposan megépített csapdák lehetetlenítik el. Arkin feladatai bővülnek, már nemcsak a drágakövet kell megszereznie és egyben elhagynia a házat, hanem megmenteni, akit csak lehet, és megtalálni a kislányt, Hannát. És mindezt úgy, hogy észrevétlen marad!
A hősünk remek túlélési képességekkel rendelkező átlagember, aki ebben a szorult helyzetben igyekszik mindent véghezvinni. A Josh Stewart alakította Arkin, olyan mintha MacGyver és Rambo kombinációja lenne. Zseniális módon találja fel magát, masszívan és kitartóan tűri a testi megpróbáltatásokat. Még ha az elején vonakodtunk is az erkölcsösségében, később ezt jócskán felülírják a tettei, és egyenesen örülünk neki, hogy betört abba a házba.
A film elején láthatjuk, hogyan végzi gyilkolási rutinját a Collector, aki embereket gyűjt. A csali egy előző áldozat, akit egy ládába zárva tart. Sem a rémről, sem a motivációjáról nem tudunk meg sokat. A Collector nem esztelen, hanem ravasz, mesteri gyilkos, de szerencsére Arkin méltó ellenfele. A főcím alatt látható rovarok többször visszatérnek, és különösen morbid pillanat, amikor abban a házban, amelyből nem lehet kijutni, a Collector szabadon enged egy pókot. A maszkból kilátszó szemei zölden világítanak, mintha ő maga is rovar lenne.
A csapdák precízen kidolgozottak, a drótok, amelyek beindítják őket, szinte láthatatlanok. Bármihez nyúlsz, bárhova mész, beleakadhatsz a pók hálójába, amely az egész házat átszövi. Az ház tulajdonképpen felfogható installációnak is, amelyet egy beteg elme készített. A csapdák kivitelezésében is van egyfajta művészet, például az egyik szereplő bevarrt szájjal fekszik a véres fürdőkádban, miközben a kezében tart egy diktafont, amiről az ő sikolyai hallhatóak.
Vajon mi adja azt a félelemfaktort, amely még a film megnézése után sem múlik el? Az a gondolat, hogy ez akár a te otthonodban is megtörténhet! Garantált a minimum egy-, maximum háromnapos otthonidegenség, főleg az esti órákban.
A film nyitott befejezéssel zárul, a folytatás a The Collection (2012), amelyben kiderül Arkin sorsa, többet tudhatunk meg a Collectorról, és elválik, hogy vajon beleesik-e a saját csapdájába. Ajánlom a két rész egymás utáni megnézését!
8/10
Lejla
