Woody Allen - aki most decemberben tölti be 78. születésnapját - ez évben is egy újabb filmmel rukkolt elő: a Blue Jasmine-nal. A sajtó eszméletlen hírverést csapott az alkotás körül, jobbára pozitívan értékelték a művet. Talán pont ezek miatt az elvárások miatt csalódtam ilyen nagyot a Blue Jasmine-ban. Szerintem a mester elfáradt (ezt bizonyítja előző, ugyancsak elég gyenge filmje, a Rómának szeretettel is).
Az előkelő New York-i felső tízezer népszerű társasági tagja Jasmine (Cate Blanchett), mígnem egy napon dúsgazdag férjének, Halnak (Alec Baldwin) vállalkozása darabokra nem hullik csalás gyanúja miatt. A férfi börtönbe kerül, házasságuknak vége, Jasmine pedig ezzel elveszti mindenét. Az idegösszeroppanás határán úgy dönt, hogy nyugatra megy új életet kezdeni, és testvérénél, Gigernél telepszik le San Fransisco-ban. Az újrakezdés nem könnyű, de nem csak magára utaltságának fojtogató tudata miatt, hanem mert Jasmine képtelen lejjebbadni a korábban megszokott arisztokratikus életmódjából.
A film cselekménye a rendező életművében már megszokott, elemeiben hétköznapi, ám tálalásában mégis extravagáns emberi problémákra koncentrál. Ilyen azonosulásra késztető kérdéskörök voltak korábban a kettős szerelem választásra kényszerítő helyzete (Match Point), vagy az elveszett aranykor keresése (Éjfélkor Párizsban), jelen esetünkben pedig az, hogy mennyire nehéz a lelki traumákon továbblépni, pláne ha ez éles és kényszeredett társadalmi mobilitással jár. Talán a film rejtett mondanivalója az, hogy mindenki az marad, akinek születik, az arisztokratából nem lesz recepciós lány, és fordítva sem.
Ez a felvetés egyébként érdekes lehetne, de a film elköveti azt a hibát, hogy túl sok mindent akar mondani, és így sokat markol, de keveset fog. Állandóan ingadozunk a különféle feldobott problémák között, ilyen az említett társadalmi kérdés; a lelki problémák megoldási kísérletei és azok kudarcba fulladása, az őrület perceinek felbukkanása; az eltérő karakterek útjainak vizsgálata és személyiségfejlődési kérdéseik. Eközben pedig folyton várjuk, hogy a film végre előrelépjen. Ez nem történik meg, a sztori egy helyben rostokol.
További kellemetlen pont, hogy a Blue Jasmine-ban nincs egyetlen azonosulásra késztető karakter sem. Egyszerűen a film senkit nem szerettet meg velünk annyira, hogy együtt tudjunk vele érezni: Jasmine jelleme kezdettől fogva ellenszenves, mikor pedig kiderül ocsmány titka, egyenesen utálatos lesz; a húga naiv és butuska, tényleges előrelépésre valóban képtelen; a többi karakterről meg ne is beszéljünk. Valahol mindig belátni a cukormáz alá és így feltárul a rothadt belső. A vég így egyáltalán nem megrázó, inkább keserű, de valahol elégtételt ad.
A színészi játékok egyébként zömében emelték a filmet, Cate Blanchett nagyszerűen birkózott meg mind az arisztokrata feladattal, mind az őrület ábrázolásával.
Sajnálom Woody, ez most nem sikerült annyira.
6/10
PanAma
