Duncan Jones rendező – aki mellesleg David Bowie fia – első filmje, a Hold után ismét futurisztikus témához nyúlt. Második filmje a 2011-ben, Jake Gyllenhal főszereplésével mozikba kerülő, sajátos tálalású thriller, a Forráskód.

Colter Stevens százados váratlanul egy Chicago felé száguldó elővárosi vonaton találja magát, szemben egy ismeretlen és gyönyörű nővel, aki Sean-nak szólítja. A százados hamar rájön, hogy küldetése van a vonaton, meg kell akadályoznia egy nagyszabású bombamerényletet, egy Forráskód nevű szupertitkos projekt keretein belül. A program lényege, hogy a vonaton elhunyt egyik személy agyának utolsó nyolc perces emlékébe utazik vissza többször, hogy felderítse, ki a merénylő. Colter számtalanszor repül vissza az időben, éli újra és újra a bombarobbanást, mígnem az elkövető nyomára akad.

Az alapötlet szerintem kifejezetten egyedi, egy korunkba helyezett sci-fis problémakör. Ráadásul az alkotók élnek egy hihetetlen jó eszközzel: nagyon lassan adagolják a néző számára az információt a tényleges történésekről, így egyrészt könnyebben is azonosulunk Colterrel, hiszen ő sincs teljesen tisztában az adott helyzettel, másrészt csak fokozatosan derül fény a Forráskód projekt mibenlétére, fenntartva ezzel bennünk az állandó izgatottságot és kíváncsiságot.

Ez kell is, ugyanis a folyamatosan visszatérő szekvencia miatt – mikor Coltert visszaküldik arra a bizonyos nyolc percre – a film elkerülhetetlenül ismételgeti magát. Persze, variálódik is annak megfelelően, ahogy a nyomozás lépésenként halad előre (és időnként ironizálnak is az újra és újra megtörténő dolgokon), de a vége fele már a hajamat téptem, amikor felhangzott az ominózus „Megfogadtam a tanácsod.” – mondat.  Emiatt sajnos a Forráskód jelentőset veszít a dinamikájából, amit a néha feltűnő akciójelenetek sem ellensúlyoznak. Az időről időre visszatérő határidő-dramaturgia pedig teljesen erejét veszti, hiszen akármikor vissza lehet menni a vonatra újrajátszani az eseményeket.

A nem annyira rohanós tempót ellensúlyozván egészen szépre sikerült a főhős – akiről időközben az is kiderül, hogy egy tragédia áldozata – lélektani ábrázolása. Az érzelmei minden helyzetben adekvátak és teljesen hitelesnek festenek, persze ehhez Jake Gyllenhal precíz játéka is nagyban hozzájárult.

A befejezés ugyan csavarint egyet a történeten, de számomra túlságosan hollywoodi álomgyár szagú. Sajnos az alkotók az amcsi „minden jó, ha a vége jó” világban a szomorú, bár minden bizonnyal ütősebb zárást nem merték megkockáztatni. Kár.

7/10

PanAma