A 2004-es, két rendező keze alatt készült (Eric Bress, J. Mackye Gruber), thrilleres elemekkel tarkított Pillangó-hatás minden idők egyik legjobban felépített, szubjektív emlékezetben történő időutazásos filmje.

Evan Treborn gyerekként időszakosan felbukkanó amnéziában szenved – gyermekkora bizonyos eseményei csupán sötét foltok az emlékezetében. Az orvosok tanácsára naplót vezet, hogy könnyebben tudja felidézni élete történéseit. Az emlékezetkiesések a kamaszkor végével abbamaradnak, ám Evan rájön, hogy felnőttként, ahogy visszaolvassa gyermekkori írásait, képes visszautazni az emlékeibe, sőt: megváltoztatni a múlt hibáit. Ám akárhányszor visszatér a jelenbe, fel kell ismernie, hogy tettei pillangó-hatásként söpörtek végig a saját és mindazok életén, akik körülvették, a félresiklott események pedig nem egyenesíthetőek ki pár jól irányzott időutazással.

A film forgatókönyve precíz és kidolgozott, fokozatosan adagolja számunkra az információmorzsákat, fenntartva ezzel az állandó feszültséget a nézőben, aki különböző, saját gyártású hipotézisekkel próbálja kipótolni a főhős amnéziáihoz hasonló fekete lukakat a történetben. Folyamatosan visszautazunk Evan emlékezetében, újra és újra átéljük az eseményeket, a sztori mégsem ismételgeti önmagát – mindig minden egy kicsit másképp történik, és a múlt hajszálnyi eltérései a jövőben rendszerint hatalmas felfordulást okoznak. A film tehát bravúrosan fenntartja a címben és a kezdőnarrációban felvázolt problematikára való reflexiót, miközben cselekménye bámulatosan szerteágazó. Ráadásul a forgatókönyv-írók arra is pontosan figyeltek, hogy a korábbi portáloknál megváltoztatott események következtében ne sérüljenek a későbbi portálok – a szereplők többször szóban elmondják, hogy az amnéziás esetek mindig ugyanúgy zajlottak le mindegyik párhuzamos valóság esetén. Időparadoxon ezzel letudva.

Az alkotók kísérteties hangulatot csatolnak a filmhez, a Pillangó-hatás végig borzongató érzést kelt a nézőben. Gyakorta sokkoló hangeffektusokat használnak, a gyermeki brutalitás plasztikus megjelenítéséről meg nem is beszélve.

Kár, hogy a színészi játék annyit ront a filmen. Bár dicsérendő, hogy a limonádékirály Ashton Kutcher (Csak szexre kellesz, Valentin nap, A csajom apja ideges) egy komolyabb szerepet is bevállalt, de sajnos a próbálkozás kudarcba fulladt, nem tudja hozni az főhős karakteréhez kellő színészi kifinomultságot. Még a gyermekkori énjét játszó fiú is sokkal hitelesebb. És sajnos ugyanez az ízetlenség mondható el a B-kategóriás Amy Smartról is.

Érdekes, hogy a filmet 3 alternatív befejezéssel forgatták, én a rendezői változat megtekintését ajánlom, de érdemes valamennyit megnézni!

7/10