Hetedik
David Fincher főként nagy költségvetésű videoklipjeivel tűnt ki, majd 1992-ben megrendezhette A végső megoldás: Halál (Alien 3) című filmet, mely az Alien-trilógia lezárása. Fincher-t sürgette a stúdió, így a film nem nevezhető éppen remekműnek, mindenesetre arra elég volt, hogy Fincher megvesse a lábát a filmrendezők között. 1995-ben készült el második filmje, a Hetedik, ami már igazán „fincher-es” lett: sötét és misztikus.
Ebben a filmben is egy pszichopata sorozatgyilkos a történet mozgatórugója, akárcsak A bárányok hallgatnak-ban. John Doe (Kevin Spacey) a hét főbűn (mint a kevélység, a fösvénység, a bujaság, az irigység, a torkosság, a harag és a jóra való restség) alapján választja ki áldozatait. William Somerset nyomozó (Morgan Freeman) nyugdíjazása előtti utolsó napjait tölti a rendőrségen, mikor új társával, a fiatal David Mills-szel (Brad Pitt) a gyilkos nyomába ered. New York felhőkarcolóinak nyomasztó árnyékában a történet vészjósló fordulatot vesz: John Doe feladja magát a rendőrségen, de utolsó áldozatairól hír egy szál se. John Doe-ről pedig nem igazán feltételezhető, hogy félbehagy akármit is.
A Hetedikhez két filmzenei album is kiadásra került, ami Howard Shore munkásságával kapcsolatban érdekesebb, az a Collector's Edition, azaz a gyűjtői-változat, méghozzá azért, mert a „simára” csak két Shore-mű, a Portrait of John Doe és a Suite from Seven került fel (amik egyébként a másik albumon már feldarabolva vannak jelen). Előbbi teljes egészében John Doe karakteréhez tartozik, ahogy a címe is mutatja, utóbbi pedig egy több mint tizennégy perces zenefolyam a bűn rútságáról. Ezenkívül az album csak dalokkal bővelkedik, szerepel rajta az industry rock képviselőin, a Gravity Kills-en át (Guilty) a jazzig (Gloria Lynne - Speaking of Happiness) mindenféle földi jó (és kevésbé jó), ahogy a filmben is.
A Collector's Edition ezzel szemben sokkal izgalmasabb, mivel eredeti, ráadásul egy órányi Shore-filmzenét tartalmaz. Felesleges tételekre bontani az albumot, hiszen nagyon sok, nagyon rövid szám található rajta, és a mindegyik ugyanazzal a földig döngölő hatással rendelkezik. Bár a főcímet a Nine Inch Nails jegyzi remix formában, Shore továbbhaladt a Closer „dallamain”, és hasonló dolgot hozott össze. Bár alapvetően nagyzenekari műveket alkotott, mintha az elektronika hűvössége is ott lenne. Mindenesetre a gyors vonóval húzott hegedű üveghang eléggé vérfagyasztó, és kellőképpen sokszor tűnik fel, Shore szép lassan bekerget a takaró alá a rézfúvósok kíséretében (A bárányok hallgatnak - utóérzés).
A Hetedik esetében is meg kell jegyezni, hogy a gonosz nemcsak a Kevin Spacey-karakter megjelenésekor tűnik fel a zenében, hanem már a haláleseteknél kapunk egy kis ízelítőt a lúdbőrből. Ami érthető is, hiszen a gyilkosságok John Doe-hoz kapcsolódnak, ugyanakkor New York atmoszférája már alapból nyomasztó és ellenszenves, ezenkívül Fincher tesz róla, hogy a betondzsungel valóban dzsungel legyen, és ennek megfelelően állandóan esik az eső. Az ég dörgése össze is fonódik a zenével, Shore szívesen használ dobokat (ha a természet vészjósló figyelmeztetése nem lenne elég).
A fimálé egészen parádésra sikerült. A képekből már érezzük, aztán már tudjuk is, hogy itt vaami nagyon véres, és nagyon szívszorító dolog készülődik. Mills zaklatottsága érződik a zenében, Shore „beszámol” a nagy „attrakcióhoz”, készülődik a „zenei bomba”, ami fel is robban. Üveghang, trombita, dob, Mills pedig lő. John Doe meghalt, de a gonosz győzött. Shore megint egy lélekölő filmet asszisztált végig. És az ember nagyon is rosszul érzi magát.
Kockás
