Mark Romanek második filmje, a 2010-es Ne engedj el! Kazuo Ishiguro regényének szívszorító adaptációja. Egy múltba helyezett melodráma, sci-fis kerettörténettel, mely egyaránt szól áldozatiságról barátságban, szerelemben és a társadalom egészében.

Kathy gondozóként dolgozik a kilencvenes évek Angliájában. Visszaemlékezik a gyermekkorára, mikor Ruth-tal és Tommyval a Hailsham-i bentlakásos iskolába jártak, amit burokként tartottak fenn a hozzájuk hasonló kivételes gyermekek számára. Az élet szigorú szabályok által rendszerezett, a Kathyéknek a szoros határok között kellett barátságra és támogatásra lelniük – egymásban. Azonban a felnőttkor számukra nem tartogat vágyteljes jövőt, az életük előre elhatározott: ők ugyanis klónok, akiket azért hoztak létre, hogy az arra érdemesebbek szervdonorai legyenek. Két-három műtét, és megszűnnek létezni. Milyen lehet egy élet a halál és az áldozatiság kényszerszerű tudatával? Hogyan működik az elfogadás és lehetséges-e a szeretet egy ilyen elrendelt életben?

A Ne engedj el! elképesztően komoly témát feszeget, amit ugyan már nem először láthatunk a filmtörténetben (A sziget), de ilyen sokkolóan emberi ábrázolásban talán még soha. Tudomány és fejlődés ide vagy oda, mi az ára annak, hogy ne létezzen tüdő- vagy májrák? Más emberi életek? És itt jön be egy másik komoly morális kérdés: a létrehozott másolat mennyire tekinthető autonómnak, ki dönthet az élete felett, vagy egyáltalán ki teheti fel azt a kérdést, hogy a klónnak van-e lelke? Kinek van joga Istent játszani? Hiába genetikai másolatok, a film egy percre sem inog meg abban, hogy a klónokat embertársaikkal egyenlő élőlényeknek és ne levágandó marháknak tekintse. Az azonosulás maradéktalan.

Ami tovább súlyosbítja a Ne engedj el! mondanivalóját, az a brutálisan negatív, fiktív múltkép, amit elénk tár. Nemcsak a társadalom fogadja el a klónok eszköz-létét, de ők maguk is. A három fiatal nem lázad a sorsa ellen, még kérdéseik sem igen vannak vele kapcsolatban. Annyira törvényszerűnek tekintik, mint bárki más a munkáját, amit egy felsőbb erő rá rótt. Ez a film az elfogadásról szól, melyben értelmetlen bárminemű fellépés a végzet ellen.

Bár a Mark Romanek alkotása hihetetlen kérdésfelvetéssel dolgozik, pontos kiszámítottsággal mozog annak határán, hogy moralizáljon. Inkább megmutat. Ezt segíti az is, hogy a történet melodrámai sémát követ – emberi személyiségek és kapcsolatok problémáit látjuk, mindössze a történet kerete extrém.

A színészi alakítások páratlanok (Carey Mulligan, Andrew Garfield), csak Keira Knightley botladozik modorosan Ruth szerepében. Itt tenném hozzá, hogy a film megtekintését mindenképpen eredeti nyelven ajánlom, mert a szinkron borzasztóra sikerült (Tommy karaktere még Forrest Gump-nál is bárgyúbb magyarul). Bámulatosak a képek, melyek mélyen elemükben hordozzák a Ne engedj el! alaphangulatát, de pont annyira, hogy egy percre se forduljanak át öncélú giccsbe.

Az eszméletlenül megkapó történet és a határon tartott, pontosan kicentizett érzelmi hatás teszi a Ne engedj el!-t elkerülhetetlenül szívbemarkoló filmmé. Egy doboz zsepkendőt ajánlok kísérőnek.

9/10

PanAma