A gyilkosok is mennyországba mennek a lengyel származású filmművészeti mester, Krzysztof Kieslowski (Amatőr, Három szín trilógia) forgatókönyvéből 2002-ben vászonra vitt nagyszerű film. Bár az elfuserált magyar címfordítások listáját (eredetileg: Heaven) újabb taggal bővíti, az alkotás tényleges értékéhez mérten ez alig számít valamit. Az amerikai-német-olasz-francia-angol (hűha!) koprodukcióban készült filmet Tom Tykwer rendezte.

Bomba robban egy olaszországi irodaépület liftjében. Négy ártatlan civil – köztük két kislány – az életét veszti. A merényletért az országban angoltanárként dolgozó Philippa Paccardot vádolják, aki meg is vallja tettét és a hozzá fűződő indítékot. A detonátort az épületben tartózkodó dílernek szánta, aki a férje kábítószer-túladagolásáért és számos gyermek drogfüggőségéért felelős. A rendőrség semmit nem tett a bűnöző elfogásáért, ezért gondolta ki az Philippa, hogy ő vet véget a díler működésének, méghozzá ezzel a gyilkossággal. De a merénylet félresikerülésére ő sem számított. Bűnének felismerése és tudatosítása után összeomlik, ám a vallatásokon tolmácsként segédkező fiatal olasz rendőr, Filippo hisz az ártatlanságában és kiterveli, hogyan szabadíthatná ki.

A cselekmény - Kieslowski sallangmenetes forgatókönyvének köszönhetően – a lassabb ritmus ellenére is pattanásig feszíti az idegeket. Ezért persze a rendezőnek is kalapemelés jár, hiszen a lengyel mester felé mutatott tisztelete hagyta, hogy az idősebb alkotó stílusa mély nyomot hagyjon az filmen: a Heaven esetében elmarad a Tykwerre jellemző pergő ritmus és azt ezt alátámasztó gyorsmontázsos szekvenciák (ld. pl. A lé meg a Lola, Parfüm: egy gyilkos története). A fordulatok matematikai pontossággal kiszámítottak, a feszültség finoman adagolt, semmi sem felesleges a vásznon.

Az extrém helyzetbe csomagolt cselekményben egy drámai menekülő szerelmesek-történet bontakozik ki. A fiatal férfi és az idegileg instabil nő kapcsolata érintések nélkül is lírai mélységet nyer, Filippo minden tekintetében ott a szerelem. A kapcsolat ábrázolása finom, de mégis határozott. A színészi játékok kiválóak, mind Cate Blanchett, mind Giovanni Ribisi otthonosan és modorosság nélkül mozog a szerepében.

Ezekkel a szempontokkal azonban csak a film felszínét kapargatjuk – a Heaven számtalan olyan egyértelmű, vagy elszórt utalást tartalmaz, amely megérne egy külön misét. Gondolok itt a Paradicsom profán megjelenítésére a két főhőssel a fa alatt; a teljesség megélése utáni önfeláldozásra, mely a mennybemenetel kapuja lehet; vagy pusztán arra a felvetésre, hogy mi van, ha Philippa és Filippo nem is két személy, hanem valójában egy (erre utal a nevük hasonlósága; az alkotók ugyanabba a ruhákba öltöztetik őket; és a társadalomból való kivonulásukat jelezvén egyszerre nyírják le a hajukat is).

Nem egy üldözőjelenetekkel dúsított, pergő ritmusú akciófilm, de a Heavennek nem is ez a lényege: a mondanivaló az alkotás mélyebb rétegeiben húzódik. De ha ezt nem is érjük el, még mindig kapunk egy sajátos képet férfiról és nőről, az áldozathozatalról, a szabadságvágyról és persze a szerelemről.

9/10

PanAma