Hányszor láttuk már, mikor a szánkba akarják rágni az élet értelmét, vagy éppen azon méláznak létezik-e sors, végzet? És ha van, befolyásolhatjuk-e? A posztmodern bizony hemzseg az ilyen tucat-sztorikkal, hiszen egy szétesett világban élünk, ahol nem lehet tárgyilagosan megállapítani mi fekete és mi fehér, úgyhogy marad a szürke ötven árnyalata, a szex, a vér és az erőszak, és a dugás közben előadott nagymonológ az apokalipszisről. De lehet ezt okosan is tálalni, hogy a néző ne a hányós zacsiért rohanjon, hanem belefeledkezzen a sokszínűségbe, miközben az agytekervényeit is megdolgoztatják.

Jaco van Dormael 2009-ben egy gyönyörű filmmel ajándékozta meg a közönséget, a Mr. Nobody-val. Klisékből táplálkozik ő is, de sokkal kreatívabban, mint ahogy arra számíthatnánk. A történet Nemo Nobody-ról (Jared Leto) szól, de ahogy a neve mutatja, szólhatna akár Gipsz Jakabról vagy Kis Pistáról is, nem az ő személye a lényeg, hanem a döntései, amiket élete során hoz, amiket mi mind megléphetünk. Dormael alternatív jövőképeket mutat be Nemo sorsán keresztül, kezdve azzal, hogy elvált szülei közül kit választ, vagy melyik lányt teszi meg élete szerelmének.

A Mr. Nobody hihetetlen látványorgia, süt róla a profizmus, és én bizony elhittem neki minden képet. Dormael úgy képes filozofálni a filmen keresztül, hogy az közben nem válik unalmassá és szájbarágóssá, úgy ágazik el a film ezerfelé, hogy még mindig képesek vagyunk követni, és még mindig kíváncsiak vagyunk a végére. A végekre.

Mindeközben Pierre van Dormael (a rendező testvére) zenéje szépen lassan bekúszik a fülünkbe, és azon kapjuk magunkat, hogy fel-felidéződik. A Mr. Nobody igazi flow film, amit nem hiszem, hogy túl komolyan kellene venni, de legalább elgondolkodtat, vagy „rosszabb” esetben csak gondolatcsírákat vet el a fejünkben. És közben a képek! Kezdem ismételni magamat, de nem tudom elfelejteni, ahogy a helikopter vízkockát emel ki az óceánból. De miért is tenném?!

9/10

Kockás