A mozikba éppen berobbanó, Richard Shepard által írt és rendezett Dom Hemingway egy sajátos alkotás, mely számos elemében táplálkozik a gengszterfilm műfajából, ám a címadó karakter köré épülő történetet egy személyes drámává alakítja át. A brutálisan én központú világban élő, ám pitiáner, alpárian állat kasszafúróból hogyan lesz valaki ha morálisan nem is tökéletes, de jóváhagyható karakterré? A Dom Hemingway az emberré válásról szól.

Dom (Jude Law) 12 kemény év után jön ki a börtönből. A fogsága alatt végig tartotta a száját és nem dobta fel bűnöző társait, így busás jutalom reményében szabadul ki London utcáira. Legjobb barátjával, Dickie-vel (Richard E. Grant) meglátogatja az orosz maffiafejest, Ivan Fontaine-t (vagy Fontanovot), hogy behajtsa rajta a hallgatásért járó tartozást. Hiába a pénzbeli kárpótlás, az elveszett 12 évet nem lehet hipp-hopp bepótolni, és erre az élvhajhász, nagypofájú és veszedelmes Hemingway-nek is rá kell döbbennie. Itt az idő, hogy egyenesbe hozza az életét, és rendezze kapcsolatát a lányával, Evelynnel (Emilia Clarke – aki a Trónok harca Daenerys Targaryen-je!).

A Dom Hemingway a Guy Ritchie által szinte már alműfajjá avanzsáltatott, angol alvilágot középpontba állító filmek hagyományához kapcsolódik (A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső; Blöff; Spíler), méghozzá karakterfestés terén. A film ugyanis szinte kizárólagosan a karakterekre összpontosít. Sem pisztolypuffogtatás, sem üldözős jelenet nincs, a gengszterfilm motivikája csak a hősökben összpontosul. De ez nem is baj, mert a személyes dráma a pontosan megfestett személyiségek által lesz nagyon ütős (én könnyeket morzsoltam a végén, nem vicc).

Dom egy nagyon kitalált, messzemenőkig alantas, ám mégis azonosulásra késztető személyiség. A maga pitiánerségében, leplezetlen agressziójában és egoizmusában megbújik valami az emberben rejtőző állatból, amiből neki teljesen embert kell faragnia a történet végére. Jude Law (aki simán eljátssza Sherlock oldalán a kimért Watsont, vagy az Anna Kareninában a fagyos Karenint is) csont nélkül brillírozik a szerepben, korunk egyik legkiemelkedőbb színésze.

A többi karakter és színész is kiemelkedő, a forgatókönyv nagyon jól megírt, minden elismerésem az alkotóké, akik ezzel a filmmel bebizonyították, hogy a legutálatosabb személyiségnek is van lehetősége a fejlődésre, és ez lélektanilag vizsgálható is. A képi világ pedig gyönyörűen követi a karakterfejlődést: az alpárisághoz kapcsolódó, stilizált színpompából (a vörös szín kiemelt jelenléte) jutunk el a realisztikusabb ábrázolásig.

Külön kalapemelés Varró Dani előtt a magyar szöveg létrehozásáért, mert zseniális lett (határozottan ajánlom a szinkronos verziót). A káromkodástengerek helyenként már irreális, ám elképesztően szórakoztató költői magasságokba csapnak. Bár néha a film óvatlanul az arányvesztés hibájába esik, de ez felfogható az alantasság egyfajta posztmodern csúcsra járatásaként is. Könnyen el tudom képzelni, hogy a film kezdő pár percében megszólaló fasz-monológot még évekig emlegetni fogjuk. De lehet, hogy az egész alkotást!

8/10

PanAma