Steve McQueen a világ egyik legtehetségesebb kortárs rendezője, aki 2008-ban az Éhség című első nagyjátékfilmjével írta be a nevét a filmtörténeti nagykönyvbe. 2011-ben pedig kiderült, hogy nem csak egynyári csodáról van szó: a Shame – A szégyentelen ugyanolyan elementáris erővel hatott, mint a művész korábbi filmje. Így természetesen hatalmas kíváncsiság övezte legújabb munkáját, a 12 év rabszolgaságot is, mellyel aztán tényleg egy komoly témába tenyerelt – nem mintha eddig nem azt tette volna.

A 12 év rabszolgaság forgatókönyve Solomon Northup 1853-as memoárja alapján készült. Egy szabad afroamerikai férfi története ez, akit elraboltak, majd eladtak rabszolgának New Orleans környékére. Munkája volt, családja és élete, majd nem maradt semmije, csak a hite, hogy egyszer visszakaphatja mindenét. Közhely, persze, de igaz, és Amerika talán még mindig nem dolgozta fel a rabszolgaság traumáját. De nem is ezzel a filmmel fogja, mert McQueen drámája ennél egy sokkal egyetemesebb problémakörrel foglalkozik: emberséggel és méltósággal, ami nemcsak a rabszolgaság kapcsán merülhet fel, mint kérdés. A torontói filmfesztivál sajtótájékoztatóján a rendező azt nyilatkozta filmjéről, hogy számára a szeretetről szól, amiben persze fájdalom is van, ami megbénít, de át kell jutnunk rajta, ahogy ez Northupnak is sikerült. És innentől kezdve nem bőrszín kérdése az egész, sokkal komplexebb ez annál – nem minden fekete-fehér, és ezt McQueen képei be is bizonyítják.

Már az Éhség után megjegyeztem magamnak, hogy Steve McQueen bizony a „test rendezője”: a külső változásain keresztül képes megmutatni mindazt, ami a burok alatt van - test és lélek együtt változik. Mindemellett egy humanista rendezőről van szó, de hát test és humanizmus nem is áll távol egymástól, és hogy mindezt úgy mutassa meg, hogy az igazán hatással legyen a nézőre: rendkívül naturalisztikus képeket tár elénk. Vihar a paradicsomban Sean Bobbit fényképezésében (aki korábbi nagyjátékfilmjein is együtt dolgozott McQueennel). A déli államok természeti képei gyönyörűek, minden zöld és vibrál, a következő képben meg Chiwetel Ejiofor (Solomon szerepében) egyensúlyoz a lábujjhegyein, nehogy megfulladjon – felakasztották egy fára. Vörösben vibráló naplemente, majd Lupita Nyong’o (aki egyébként képes egy tekintetbe belesűríteni minden fájdalmát) véresre hasított hátát látjuk szuper közeliben. De az indián őslakosok és rabszolgák erdei találkozása is mindent elmond: „We’ve been fucked for 200 years, now it’s your turn” (ahogy a rendező egy korábbi interjúban összegezte a jelenetet). McQueennek ráadásul van annyi vér a pucájában, hogy hosszú, statikus beállításokkal sokkoljon minket az akciófilmek világában. De nyugodjunk meg, egyáltalán nem kegyetlen, azért megadja nekünk a giccset a film végére, hadd sírjuk ki magunkat, és szabaduljunk meg a rossz érzéstől. Így gazdagabbak vagyunk egy történettel, melynek birtokában rajtunk áll, hogy mit kezdünk vele.

A történetet olyan zseniális színészek és színésznők keltik életre, mint a McQueen filmekből hiányozhatatlan Michael Fassbender (ezúttal a gonosz rabszolgatartó szerepében) vagy a már említett Chiwetel Ejiofor és Lupita Nyong’o. De olyan mellékszereplők is feltűnnek, mint Benedict Cumberbatch, Brad Pitt (aki ráadásul a film egyik producere is), Paul Dano, Sarah Paulson vagy Alfre Woodard. Meg van egy Hans Zimmerünk zeneszerzőnek! Kinek kell ennél több?!

Bár McQueen nem tisztáz vagy foglal állást minden felvetett kérdésben (mint az isteni jóváhagyással magyarázott rabszolgatartás vagy az eutanázia kérdése), de erre nincs is idő. Amit viszont megtesz, az az, hogy megértjük azokat a lelki folyamatokat, amik a főhősben végbemennek.  Ehhez beszélnie sem kell, a képek mesélnek helyette. És akkor már oly mindegy, hogy Brad Pitt a szánkba rágja-e az élet nagy filozófiai bölcsességeit vagy sem.

9/10

Kockás