David O. Russel – akinek a nevéhez fűződik a korábban szintén Oscarokért küzdő A harcos, vagy a Napos oldal – ismét versenybe száll az arany szobrocskáért: legújabb alkotását, az Amerikai botrányt (American Hustle) nem kevesebb, mint 10 kategóriában jelölték. Bár a film zömében pozitív visszhangját olvasva, lehet, hogy az olvasóközönség meg fog kövezni, de szerintem méltatlan a sztárolás.
Az Amerikai botrány a 2000-es évek után egyre közkedveltebbé váló „szélhámosfilmek” sorát bővíti, így kapcsolódik többek között a Kapj el, ha tudsz-hoz, az Informátor!-hoz és az idei év nagy Scorsese-dobásához - ami ezzel a filmmel versenyez a legjobb film kategóriájában - a Wall Street farkasához. Russel alkotásának főhőse Irving (Christian Bale), elődeihez mérten a hazugság és mások (leginkább lecsúszott nincstelenek) becsapásának mestere. Csakhogy az egyik akciója alkalmával őt, és bűntársát, az elbűvölő szépségű Sydneyt (Amy Adams) lefüleli az FBI. A szélhámosok így sarokba szorulnak és nincs más választásuk, mint hogy egy mindenre elszánt bűnüldözőnek, Richie DiMaso-nak (Bradley Cooper) dolgozzanak alá. Az akció célja pedig az, hogy beférkőzzenek először a politikusok, majd a maffia köreibe és elkapjanak mindenkit, aki megkenhető, vagy más módon bűnre adja a fejét.
A forgatókönyv alapvetően kiváló alapot nyújtott volna egy cselekményes, pergő ritmusú átverés-sztorihoz, melyben fokozatosan nő a tét. Az Amerikai botrány eleje viszont keservesen nehézkesen indul be, gyakorlatilag fészkelődős az unalom – pedig a kezdőjelenetnek pont nem ezt kéne elérnie (Mondjuk a nevetséges, hosszasan elhúzódó parókakészítő, majd az azt követő széttúró-rész kifejezetten ötletes volt). Szerencsére az események később felpörögnek, egy kellemesen süppedős film alakul ki az Amerikai botrányból, és ráadásként az alkotók voltak olyan bátrak, hogy egy személyes történettel spékelték meg a sztorit.
Így a mű központjába – bár egyáltalán nem kizárólagosan – maga a főszélhámos, Irving kerül. A gyermekkorára emlékező képsorban megelevenedik Chaplin A kölyök című alkotásának üvegbetörős része, az eseményekre és önmagára reflektáló belső monológ pedig kísértetiesen idézi Scorsese stílusát. Csakhogy ez Martinnak már nagyon jól megy (szinte privilégiumává vált), David O. Russel-nek pedig nem – otthonosság nélkül próbálgatja a számára idegen stílust, amiből egy színtelen/szagtalan gáz alakul csak ki, épphogy felfújja a történet áttetsző és torz lufiját. Még szerencse, hogy az iróniával ábrázolt karakterek, és az őket alakító színészek (Jennifer Lawrence brillírozik) sokat dobnak az egészen, noha Irving drámája közel sem annyira hatol a szívünkig, mint Jordan Belforté, a rivális Wall Street Farkasából.
Sajnos a képi világ is elég változó minőségű: bizonytalanul ingadozik a hangulatosan bevilágított, szép jelenetek és az olyan profizmustól mentes képek között, ahol az élesség pont egy hangyányival csúszik le a szereplők arcáról. Arról a felháborító részről nem is beszélve, amikor az Irvinget alakító Christian Bale és a Scorsésénél kibontakozó, maffiózó De Niro szempárbaját látjuk, és a közeli plánok brutálisan romlott minőségéről süt, hogy utólag, digitálisan nagyítottak a képeken. Ráadásként el kell, hogy keserítselek benneteket, de a mesteri következetességgel összeválogatott csúnya cickók kivillantása sem sokat dob az összképen, a Wall Street farkasa esetében legalább odafigyeltek, hogy ahol a női test vonzóságát kell ábrázolni, ott guszta legyen a látvány.
David O. Russel tehát nem lesz Scorsese hagyományának örököse, a tapasztalt mester egy apró kézsuhintással lesöpri ezt a félrecsúszott próbálkozást a versenybe szálló munkájával. A Wall Street farkasa a maga túlzó, beteges, drogban és szexizmusban fürdő jellegével is hitelesebb drámát ábrázol, mint az Amerikai botrány, még ha az utóbbiban a kevésbé bűnösök is megkapják a magukét.
7/10
PanAma