Ki ne képzelte volna már magát kedvenc filmjébe, hát még kedvenc együttese videoklipjébe! Bizony megvesznek minket kilóra ezek a film- és zeneművészeti össztermékek – már ha jók. És hát természetesen a videoklipeknek is megvannak a nagymestereik, olyan különleges látásmóddal megáldott művészek, akik nemcsak a szánkba rágják a zene mondandóját, hanem önálló interpretációval állnak elő, és hozzátesznek az élményhez. Ilyenkor van az, hogy nemcsak benyomjuk a YouTube-videót a zene kedvéért, hanem a képernyő is beszippant minket.

Ennek az érzésnek adózva szedtük össze kedvenc videoklipjeinket top3 sorozatunk legújabb részekében. Michel Gondry, Spike Jonze, David Fincher, Tarsem Singh, Jonathan Glazer – csak pár név azok közül, akik aztán a vásznat is meghódították, ám ezúttal pályájuk kezdetén a hangsúly. Az összeállításban láthatjuk, milyen klipeket adtak nekünk az évek során!

Persze érdekes lehet annak kérdése, hogy egy videoklip megítélése mennyire függ az alatta szóló zenétől, ami ízlésünk függvényében vagy tetszik, vagy nem. Tudjuk-e csak filmként nézni, vagy csak zeneként hallgatni? Mennyire hat egymásra a két művészeti ág? A videoklipnek vajon szolgamód követnie kell a zenét, és díszítő/kiegészítő látványvilágként hozzájárulni a maradandóbb befogadáshoz, vagy célszerű autonóm mozgóképes műalkotást létrehozni? Ehhez kapcsolódóan melyik a jobb klip: ami történetet mesél, vagy amelyik inkább non-narratív és asszociatív képek sokaságával hullámzik együtt a zenével? Megannyi kérdés, vajon kapunk-e választ az összeállításban?

kockás

• Tarsem Singh – Losing My Religion (R.E.M.): Ebben minden benne van, ami Tarsem Singhre jellemző: színek, motívumok, mindfuck.

• Jonathan Glazer – Karmapolice (Radiohead): Woyzeck (Kovács Lajos) fut a karmarendőrség elől. Szerintem zseniális.
• Mary Wigmore – Midnight (Coldplay): A Coldplay klipje igazi meglepetésre sikerült, méghozzá nemcsak azért, mert egyszer csak feltűnt a semmiből, hanem azért is, mert egészen merész, avantgárd formával kápráztat el minket.

PanAma

• Michel Gondry – Star Guitar (The Chemical Brothers): Engem alapvetően a videoklipek esetében a jó alapötlet ragad meg. A Star Guitarra ez nagyon igaz, mert annak ellenére is zseniálisnak gondolom, hogy a zene nem az én világom: az „egybeállításos”, nonnarratív képfolyam ez esetben teljesen a zenét szolgálja – a vonatablakból látszó látványelemek üteme a szám ritmusát követi, olyan, akár egy „tiszta film”. Arról nem is beszélve, hogy mennyire felidézi a zenehallgatásos vonatutak hangulatát, amikor az látott elemek néha valóban rímelnek a fülben szóló muzsikára.

• Robert Hales – Crazy (Gnarls Barkley): Ugye, a jó alapötlet… Az őrületet tematizáló számhoz nagyon is megy a Rorschach-teszteket idéző, tintapacás animációsorozat, melyben az előadók tűnnek elő a nonfiguratív formák közül, más alakzatok mellett. Szép kivitelezés.
• Richard Ayoade – Fluorescent Adolescent (Arctic Monkeys): A legabszurdabb napjaimon megnézem ezt a klipet, és rájövök, hogy az életem messze nem akkora káosz, hogy megvadult bohócok bandaháborúzzanak feketeruhásokkal egy kihalt épület tövében. Ez megnyugtató. Itt már van egy kis mininarratíva is. Már csak a VOLT-ra való bemelegítésként is érdemes megtekinteni!

Szamár

• Jérémie Périn – Fantasy (DyE): Vannak úgynevezett „one-hit-wonder” előadók, akik befutnak egy számmal, majd eltűnnek a süllyesztőben. A DyE nem ilyen, ők egy klippel futottak be, a Fantasy ugyanis vírusvideóként terjedt el az interneten.

• Claude Lelouch – Open Your Eyes (Snow Patrol): A francia rendező egyik reggel 1976 augusztásában mindenféle engedély nélkül és számos közlekedési szabályt megszegve átszáguldott Párizson egy sportkocsival, hogy rögzítsen egy rövidfilmet. Ez lett a C'était un rendez-vous. Harminc év alatt a Snow Patrol volt az első, akinek Claude Lelouch megengedte, hogy felhasználják a lélegzetelállító felvételeit.
• Romain Gavras – Born Free (M.I.A.): A rendkívül filmszerű, kilenc perc hosszú klipben a dallamok már-már csak aláfestő zeneként szolgálnak. A cinematikusság talán annak is a köszönhető, hogy a rendező a híres filmkészítő, Costa-Gavras fia.

Saccperkb:

• Jonathan Dayton és Valerie Faris – Tonight, Tonight (Smashing Pumpkins): Ha az ember kicsit is foglalkozik a filmtörténettel, előbb-utóbb szembejön vele az Utazás a Holdba. És ha akkor nem kezdi el szívből imádni ezt a korai némafilmet, akkor nem neki való ez a tudományterület. De ha megszereti, és utána találkozik ezzel a ’90-es évekbeli gyöngyszemmel, amely őszinte szerelmeslevél Georges Mélièsnek, akkor a Smashing Pumpkins rögtön kedvenc zenekarai közé kerül, és nem véletlenül.

• John Landis – Thriller (Michael Jackson): Oké, ziccer volt, hogy a többiek nem írták. Szerintem nem kell magyarázni, miért kell megemlítenünk ezt a klipet.
• „Weird Al” Yankovic – Amish Paradise („Weird Al” Yankovic): Bocsánat, vacak a humorérzékem.