Az ír John Michael McDonaghnak nincs könnyű élete az öccse árnyékában élve: testvére, Martin McDonagh nem elég, hogy elismert színházi drámaíró, de eddigi két filmjével (Erőszakik valamint A hét pszichopata és a si-cu) igen magasra tette a mércét. A bátynak tehát nem volt egyszerű dolga, amikor maga is filmrendezésbe fogott 2011-ben. Debütáló filmje, A Guardista teljesen az öcsi stílusát idézte, de valahogy mégis kiforratlanabb volt. Az ígéretes, de tompa bemutatkozás után három évet kellett várni mire elkészült második rendezése, a Titanic Filmfesztivál nyitófilmje: a Kálvária.

A film főszerepében azt a Brendan Gleesont láthatjuk, aki már a testvérrel is dolgozott kétszer (az Erőszakik mellett Six Shooter című Oscart nyert rövidfilmjén, amivel Martin McDonagh felkerült a filmes térképre), és A Guardistában is a címszereplőt játszotta. Gleeson itt papot alakít egy vidéki ír kisvárosban, akit egy nap halálos fenyegetés ér gyóntatás közben: egy hete van, mielőtt megölnék. Hogy mi rosszat tett? Semmit, épp ezért kell neki meghalnia. A helyzet annyira abszurd, hogy adja magát egy újabb McDonagh testvérek-féle erőszakos fekete komédia, de bár a sötét humor kétségkívül jelen van, mégsem erre lesz kiélezve a hangsúly. Mi több, a Kálvária erősen elszakad a fiatal testvértől átvett stílustól: a drámaiság a korábbiaknál sokkal intenzívebb szerepet kap, és a filozófiai kérdések sincsenek többé két politikailag inkorrekt poén közé sunyin becsúsztatva, ehelyett közvetlen az arcunkba tolja a rendező.

A James atyát megfenyegető rejtélyes férfi hang elmondja, hogy hétévesen megerőszakolta egy pap, és így áll bosszút, azáltal, hogy elveszi egy hasonlóan vétlen életét az egyházi kommunából. James atyának tehát Jézussá kell lényegülnie, és meg kell bűnhődnie mások bűneiért. A film itt több ponton A vadászatot juttatja eszünkbe, és bár a Kálváriában nem vádolja senki a főhőst pedofíliával, mégis annak következményeként, ártatlanul kerül a kisvárosi közösség szó szerinti célkeresztjébe. A hónapokat itt napok váltják, de az események hasonlóan folynak le egészen olyan motívumokig, mint a kutya.

A pap halála kitűzött napja előtt végiglátogatja felekezete tagjait, akik egytől egyig beteges figurák, hol fizikailag (mint a végnapjait élő öregember), hol pedig mentális értelemben (például a depressziós üzletember, akinek rengeteg pénze van, de minden szerette elhagyta, még takarítónője is; vagy egy börtönben lévő fiatal, akit kannibalizmus miatt ítéltek el). Az egész egyfajta nyomozásként is felfogható, de a történetmorzsák puzzle-szerű összerakása olyannyira elmarad, hogy a végére akárki állhatna a pisztolycső másik oldalán. A kis epizódok viszont remekül szolgálnak arra, hogy morális kérdések tablóját állítsa fel a rendező, mint az öngyilkosság vagy az önvédelem helyessége.

Mindazonáltal, bár a Kálvária erősen reflektál a katolikus egyház pedofíliabotrányaira, mégsem ez lesz a történet kulcsmotívuma. A film sokkal inkább az emberi közöny kritikájaként fogalmazódik meg: James atyának nem azért kell bevégeznie, hogy jézusi figuraként feloldozza az emberiséget halálával, hanem mert saját magán is elterjedt az apátia fekélye. John Michael McDonagh második filmjével nem szakad el az ír gyökerektől, de már egy érett, komoly alkotást tesz le az asztalra.

A filmet nálunk a Titanic fesztiválon vetítik április 5-én és 12-én.

8/10

Szamár