Ezennel beállok a sorba, és írásommal szaporítom azoknak a kritikáknak a számát, melyek A törvény nevében (True Detective) című sorozat erényeiről szeretnének szólni, azzal a kikötéssel, hogy megpróbálom elkerülni a spoilerezés okozta kellemetlenségeket.
Mostanában nemigen lehetett kikerülni a sorozatról szóló dicshimnuszokat, melyek Matthew McConaughey szenzációs alakítását és a sztori magával ragadó atmoszféráját ajnározták. Egyébként joggal!
A cselekmény Dél-Louisiana mocsaras vidékén játszódik, és körülbelül ugyanaz az alapszituáció, mint a Twin Peaksben. Megöltek egy lányt (bár itt nem szimpla vízihulla van zsákba tekerve, hanem körítésnek még van egy leégett mező, agancsok és különböző sátánimádó, okkultista kellékek), és ki kéne nyomozni, hogy tulajdonképpen mi is történt. A két egymással teljesen ellentétes személyiségű nyomozó pedig hamar elérkezik ahhoz a megállapításhoz, hogy ez nem egy szimpla bűnügy, hanem a nyomok valami sokkal sötétebbhez és megdöbbentőbbhöz vezetnek.
A törvény nevében történetszövésének sajátossága, hogy a sztori két szálon fut. A jelenben, 2012-ben meséli el a két nyomozó, Rust Cohle (Matthew McConaughey) és Martin Hart (Woody Harrelson) az 1995-ben kipattanó ügy részleteit két őket méregető rendőrnek és az eléjük diszkréten beállított kamerának. Így az ő emlékezéseikkel elevenedik fel a múltbeli ügy, melynek részletei azonban igencsak lassan bontakoznak ki. Azonban ezekkel a flashbackekkel szépen, fokozatosan eljutunk a jelen állapotok megértéséhez, ahhoz, hogy Rustnak miért is lett életunt arca és hatalmas harcsabajsza, és hogy az egykori legjobb barátok miért nem állnak kapcsolatban egymással hosszú évek óta. A flashbackek az 1995-től 2002-ig tartó nyomozás idejét ölelik fel, amikor is törés ment végbe a két főhős viszonyában és addigi életében, ami miatt a korábbi állapotok tarthatatlanná váltak. Azonban a múlt és a jelen egybeolvad, és a két főhős újra kétszemélyes csapattá verbuválódva akarja megoldani a múltbeli megoldatlan rejtélyt.
A sztori tulajdonképpen a bűnügyi sorozatok műfaji sémáira épít a történetszövésben. Nic Pizzolatto, a sorozat forgatókönyvírója ezt külön ki is hangsúlyozta, hogy mindenképpen olyat szeretett volna alkotni, amiben a műfaj hagyományos elemei keverednek valami nagyon újjal és abszurddal, amivel kitűnik a CSI és az effajta tucatsorozatok tömegéből.
Ez az újdonság a bravúros atmoszféra és a nagyon erős karakterek megteremtésében áll. Az ügyről már a kezdetek kezdetén kiderül, hogy sokkal szövevényesebb és sötétebb szálak állnak a hátterében, mint általában. Sátánizmus, okkultizmus, különböző vallási szimbólumok, pedofília, drogok – ez akár sok is lehetne, és kiverhetné a biztosítékot, azonban itt olyan lassan és természetesen van adagolva, hogy a sorozat világa hamar hihetővé válik és magába szippant. Hamar rájövünk, hogy a jelen elbeszélései sokszor merőben eltérnek a múlt valós eseményeitől, és ezek a további kimondatlan rejtélyekkel karöltve feszültséggel és vibrálással teli hangulati szférát teremtenek. A mocsaras táj, a leromlott szociális környezet, az alkohol és a drogok vegyítve a gyilkosságok (mert több is van!) tényével igencsak sötét képet nyújtanak. Ez képi szinten is megjelenik, a színek általában szürkés árnyalatúak és hátborzongatóan pontosan megkomponáltak, melyekben a táj dominál az egyén felett. Ez is a sorozatbeli kiszolgáltatottságot és baljóslatot tükrözi, ahogyan a kimérten haladó történet is. Ennek a vidéknek a romlottsága, állottsága kitűnően megjelenik a lassú jelenetek folyamában, így pont úgy érezzük magunkat, mint a főhősünk, Rust, akit magával húzott a mélybe a fojtogató közeg.
A karakterek szintjén adott a kezdetleges séma – a két, egymás világképének teljesen ellentmondó detektív, akik azonban mélyen elhivatottak a munkájuknak. Az újdonság itt abban rejlik, hogy Nic Pizzolatto mer tulajdonképpen két antihőst megtenni a történet mozgatórugójának. Rust Cohle (Matthew McConoughey) megy át a legelőnytelenebb változáson a történetben, azonban lecsúszott jelenvalójában is képes a mély filozófiai és metafizikai eszmefuttatásokra (bár nem nagyon értem hogyan, mivel saját elmondása szerint az elmúlt tíz évet részegen töltötte), és ezek a monológok jelentik tulajdonképpen a sorozatbeli hangulat magját. Furcsák, hátborzongatóak, akár Rust, akiről sokáig azt is feltételezzük, hogy ő követte el a gyilkosságokat. Martin Hart (Woody Harrelson) pedig az indulatok agresszív levezetésének és az asszony megcsalásának a mestere, azonban még mindig sokkal szociálisabb lény, mint Rust, ezért általában a munkahelyi balhékat (mert azokból is van egy pár) ő viszi el a hátán. Az ő kettősükből teremtődik meg a feszültségnek egy újabb síkja, mivel viszonyuk igen ingatag és legtöbbször nem túl bizalmas, ami viszont egy ilyen munkához szükséges lenne.
Összegezvén, A törvény nevében minden rétegében a feszült, izgalmas és légkörében egyedi történet alá dolgozik kiváló színészekkel, hangulatos dallamokkal és babonázóan szép képi világgal. Éppen ezért érdemes ezt választani a pörgős, ám semmi gondolati síkkal nem rendelkező „nyomozós sorozatok” helyett.
9/10
kerítésléc
